Betyárének

Homlokunkra billoggal ül a szegénység.

Nekünk szuronyon játszott a napsugár.

Naponta ágyra járt hozzánk az éhség

és deresre feszült felénk a látóhatár.

Szikkadt rögökben sírt a ritka mag,

kalászt a forrongó indulat hozott.

Sors-bogáncs szaggatta bő gatyánkat,

s a messzi puszta élni nem hagyott.

Kocsmák sivár zajában alszunk

és zsandáros neszekre ébredünk.

Fénylő-habosra hajtjuk jó lovunkat

a fokost simítja kérges kezünk.

Mit reméltetek?

Te, kinek oly csöpp volt az idő,

mikor Istennek hihetted sajgó magad,

kinek láza fájón virágzott arcán,

kinek az idő, nyikorgó kosárban halad.

Ki mégis, mégis, eleven tűzben égett,

a vonat tetején hasalva álmodott,

kinek a sors alig csak elégtétel,

koszorút csak a méla utókor hozott.

Vagy Te, kinek a függöny legördült

s egy halálos játékban megbukott,

ki örökös , tüzesen izzó sebként égett

s álompipák ős füstjeként kavargott.

Hogy mondjam el

Hogy mondjam el, hogy szeretlek,

hisz e szó lelkem visszhangja a számon.

Hogy mondjam el, hogy aranyló sugaraid

veszni hagytam s mennyire bánom.

Hogy mondjam el, hogy szeretlek,

hisz szivárvány hajlik a homlokodon.

Hogy mondjam el, hogy hajnallá varázsolsz

minden árnyékot bús gondjaimon.

Hogy mondjam el, hogy szeretlek,

hisz túl vagy szívemben minden csodán.

Hogy mondjam el, hogy ostya vagy

bennem, tékozló, sovány úrvacsorán.

Hogy mondjam el, hogy szeretlek,

hisz éneddel betakarsz hogyha fázom.

Mesélek

Mesét mesélek majd neked, rengeteg mesét

mindet, ami elmesélhető,

elmesélem, hogy hogyan születtél

és miért piros a háztető,

mesélek majd a folyóról, meg a tóról,

meg, hogy milyen nagyok a tengerek..

elmesélem neked hogy a cípőfűző

a legszebb szó, hogy lehet,

elmesélem , hogy szép szó még

a csók, a szív, meg a vér,

és azt is elmesélem neked,

az igaz barátság mennyit ér,

elmesélem majd, hogy miért sír a bohóc

s hogy a gonosz, miért vigyorog,

azt is elmesélem, hogy az ereszből

a májusi eső, hogy csorog,

elmesélem, hogy mi az a kalucsni,

és azt is, hogy mire való,

elmesélem neked, hogy milyen is

az a pajkosan hintázó hintaló,

elmesélem, hogyan úszik a csónak,

elmesélek minden madarat,

elmesélem miért jó, ha az ember

néha gyerek marad,

elmesélem majd neked az ovit.

A mi imánk

Uram, alig vagyunk méltók köszönteni,

hisz látóvá tetted a testi, lelki vakot.

Állni tanítod, kinek még lába sincsen,

de mondd, bűnösen lelkünket miért hagyod?

Kitártad a világ ajtaját immár felettünk,

értelmet adtál megannyi szép varázsnak.

Miért hagyod kiszáradni hitünk könnyeit,

miért, hogy nem takarod be, akik fáznak?

Ösvényt adsz az erdei botorkálónak is,

medret sóhajtasz minden pataknak.

Hát miért nem jelölöd a mi utunkat is,

miért hagysz magunkra lelki vaknak?

Háborús Budapest

Bozontos felhőkkel hunyorog a nappal,

füstös homállyával rátelepszik az ég

s egy ág,

foszlott télikabáttal integet.

A sarkon túl egy sorozat ugat

s lehánt a templomról

egy tömjénfüstszagú réteget.

Tégla-csontvázak rikoltva omlanak.,

kicsorbult tűzfalak karcolják

a megereszkedett eget,

csikorgó lánctalp szaggatja saskaromként

az ólomszürke macskakövet.

Egy kificamodott zongoralábba

beleharap a puskagolyó,

s a Chopin partitúra hangtalanul hull alá,

mint csobogását vesztett, néma folyó.

Kikelet

Kikelet hempereg

fellegek

csipkés tetején,

halgatag lepkehad

bódul a

rétnek közepén.

Hímporon fintorog,

megbotlik,

száz csuda szellő,

repteti, kergeti,

pőrgeti

várja a felhő.

Járnak a záporok,

rácsorog

könnyük a rétre,

méhsereg ténfereg

szivárvány

szökken az égre.

Éltető esőd

Bársonyos illata van az esődnek

s ugyanúgy csorog alá ázott hajamon.

Arcom a szürke égnek tartom

s belém csöpögve hordlak magamon.

Ugyanúgy áztatja lelkesre bőrömet,

cseppje mélyen lelkemig hatol.

Ott vagy félszeg felhőim mögött,

napként ragyogva valahol.

Ott vagy tócsák remegő körein,

mitől szívem cipője ázik át.

De szemed meleg ragyogása

megszárítja bennem az ázott ruhát.

Ránctalanra vasalja csókod lelkemet,

gyűrődéseit kezed illatával őrzöd.

Színes tintákról álmodom

(kicsit evokáció, kicsit parafrázis Kosztolányi Dezső versére)

„Most színes tintákról álmodom”,

ott cseppennek szívem tollahegyén.

Életem fehér lapján szaladnak,

kéket simítva lelkem szürke egén.

Áttetsző kéket, mi örök, lágy sejtelem,

átkötve fénylő napsugár-arannyal,

suttogó szellő-színt, tündökletest,

mi kacéran játszik ősz hajammal.

Bársonyos, vörösbor-véreset,

mibe belefullad a hajnalok gőgje,

míg felparázslik lassú mozdulással,

havas hegytetők szikrázó fehérje.

Mégis

Mégis, ha választhatnék, mindent tudva megint,

megszenvednélek újra, százszor boldogan.

Mert nincsen fájdalom, mi nincsre váltható,

ott, hol minden perc, ezer gyöngyöt fogan.

Ajkamon, ajkadról csillag-álmú végtelen a csók

és felhőtlen, fény-ragyogta tiszta ég, kitárt karod.

Az erdők minden színe csendül mosolyodban,

ha frisset virágzó rét zenél,-olyan az illatod.

Mégis, ha választhatnék, mindent tudva megint,

a kín, hiába karcolná fáradt homlokomra jelét.

Én Radnótim

Hiába tántorgott lelkem később e létbe

barátom, én ott voltam Veled!

Hiába köhögött véres habot a Nap

s hiába vajúdtak halált a szerb hegyek!

Hiába feszült körbe a rideg drót,

hiába zengtek ágyút az egek!

Tetvesen, rothadó szalma közt

barátom, én ott voltam Veled!

Tested hiába volt fehér és vézna

mint az a szentséges, kockás notesz,

hiába fagyott üszkösre

barakkunkon a véresen csorduló eresz!

Hiába jött az álom, az "enyhet adó"

mikor a foglyok lelke szirmosan kinő,

együtt hallgattuk, mellettünk a priccsen

halálos dalt sípol egy fáradt tüdő!

Adyhoz

Jöttél mint dicstelen, égi felleg,

halálból feltámadt ős-hódolat,

tüdővészes korok fekete zongorája,

megásva ezerszer saját sírodat.

Vergődtél csontos öntudatban,

tagadó tagadás lett Benned a hit.

Súlyként cipelted, álarcos magányod

fékevesztett, elátkozott, zord bűneit.

Bujdosó lettél öntelt világodban,

már magad sem értetted magad.

Üresen kongott lelked hónapos szobája

s hamissá bitangolt igaz szavad.

Lelkednek esendő, gyarló, ifjú bája

penészes üresség, hideg, bútortalan.

Ororsz ősz

Felhőket vonszol

a lassan surranó ősz,

s a mézterhes nyár

félszegen elvánszorog.

Rozsdába hajlik

a fáradt-zöld nyírfaliget

eső dobolja

fönn a bádogot.

A meleg nagy búsan

utólsót piheg,

megsimít még,

majd árván elódalog.

Poros utakon rohannak át

a kendő alá bújó

csípős hajnalok..

Az erdő csikorog

párák terhétől,

s fellobbannak

vörös levél-Napok,

fehér kérgével

hív még a liget,

de lepergő levele

már fázósan vacog.

Elment

Denevérszárnyú gondolatok cikáznak

a füstkarikák s a kávéillat között,

ólomszagú újságok betűi közé

dermedt, halálos csend költözött.

A szellő is..... Tétován megállt aznap,

a vonatfütty valahol messze még hallgatott,

rikkancs kiabált nyújtott-hangosan

s a gangon kitártak minden ablakot.

Lelkek dermedtek rímes magányba,

a tinta pacát zokogva papírra cseppen,

egy gyerek karikát hajt a macskakövön,

a fákon fájó némaság, madár se rebben.

Megkésett vers Anyák Napjára

Belátom, sírni könnyebb,

ne hulljon most a könnyed.

Ágról szakadt szíved ruháját

színesre cseréljed.

Suttogd a szót magadban,

varázsa olthatatlan,

rügyek palástja, látod,

belőled most kipattan.

Emeld szíved magasra,

ne bánkódj és panaszra

ne sóhajts, feledd el,

anyák sorsa vagy, kereszttel.

Bezárva szép szívükben,

lázadtól felhevülten,

ott élsz vidám tavaszban,

sugárzó zöld ligetben.

Ne búslasd fejed karodra,

figyelj most gyerek szavára,

kitárt szívekkel néznek,

bomlik az éj határa.

Mennyit ér egy szó

Mind ott tolongtunk, lestük szavát
s éreztük, mennyit ér egy szó.
Éreztük, ha ránk tekint, minden,
minden megváltható.
Fogta a kezünk, könnyünk törölte,
ha térdeltünk, lágyan felemelt.
Minden jajunkra bús, barna,
szelíd tekintete felelt.
De mikor kérdeztek s mi láttuk,
csak szemével óhajtotta jó szavunk,
homlokára alvadt vérében
örökre elátkoztuk magunk.
Kifosztva, véresen áldó szavunkra várt,
Neki már nem maradt semmi más
s mi mégis, száraz torokkal harsogtuk:
Barabás!