Betyárének

Homlokunkra billoggal ül a szegénység.

Nekünk szuronyon játszott a napsugár.

Naponta ágyra járt hozzánk az éhség

és deresre feszült felénk a látóhatár.

Szikkadt rögökben sírt a ritka mag,

kalászt a forrongó indulat hozott.

Sors-bogáncs szaggatta bő gatyánkat,

s a messzi puszta élni nem hagyott.

Kocsmák sivár zajában alszunk

és zsandáros neszekre ébredünk.

Fénylő-habosra hajtjuk jó lovunkat

a fokost simítja kérges kezünk.

A bitó vár ránk s nem menyecske,

az árulás kitépi elvadult szívünk.

De szabadon feszül ingünk a szelekre

és ez szabadság lesz majd a végzetünk.