A Holdra ágyazok

Fénytelenre fosztott Holdra ágyam vetem,

álmaim lidércként baktatnak a köveken

és elkövetem újra meg újra minden hibám,

s míg vergődve harcolok a megszürkült léttel,

fényeket izzadó, álmatag koromsötéttel,

tükörre feszülő, homályos képek remélnek,

semmikből teremtődtem, el mégsem érlek,

a mérleg, súlytalan billeg, megmérettetve

feszítem fel magam minden fény-keresztre,

legyűröm torkomon kínom jég-keserveit,

s a mindenség hitének teremtő elveit,

tenyerem oltárán egyszer megállt az Isten,

mikor ereimben kúsztál pillangó-szelíden.

Elveszett jövő

Néha még én is szépeket álmodok,

hogy a hajamon csillognak a fények.

Aztán belém mar, hogy szomjas vagyok,

hát nem látjátok, Ti kik mellettem éltek?

Engem is megálmodtak, én is úgy születtem,

anyám egy jövő-csillagot vajúdott velem.

Bár nem lengett körbe fennkölt szellem,

bennem is felragyogott lassan az értelem.

Nekem nem jutott, csak műanyag pohár,

de a lelkem szomjasabb mint a szám.

A zsíros kenyér fölött mindig dong bogár,

de mamó nekem is azt mondja: kis-unokám.

Csendes éjeken

Csendes éjeken,

mikor bagoly rikolt,

megszürkül minden,

ki élő, ki holt.

Csillagok fénye alatt

a sötétség készül,

hamuját hinti,

a Hold beleszédül.

A sötét zúg felettünk,

párállik, mint a méreg.

Nincsenek színek,

nincsenek fehérek.

Ágak koccannak,

sírva, zörögve,

nem „pödrik” levél

szellőért könyörögve.

Sápadt sarlója

a sajtnak is meztelen.

Ásít a sötétség,

fekete végtelen.

Köpenye szétterül,

üreslő, rideg,

mint feszített, remegő,

pattanó ideg.

Sötét világ

Sötét palackban

sötét papír!

Sötét a víz és

sötét a hír!

Sötét hullámok

sötét zaja,

sötét barátok

sötét szava!

Befelé fénylő

sötét szoba,

vakon meredő

sötét fala!

Hangosan koppanó

sötét zajok,

üresen bámuló

vak ablakok!

A lángok, a csókok

mind sötétek,

sötét a dajkáló madárfészek!

Sötét levél alatt

sötét szirom,

sötét csontvázon

sötét izom!

A Nap is fénytelen,

komor, sötét,

árnyékod nyújtja

sötét kezét!

Éjszaka a híd alatt (Tükörkép)
Inkább csak egy hangulat.

Éjszaka, a folyók is sötéten kinyújtóznak 
és álmosan a partnak szaladnak szüntelen.
Meglopják pókhálóját a nehéz csendnek 
és lassan hullámzik árnyákokon a félelem.

Fehér tarajok most izzó sötétre váltanak,
a meder mélyet sóhajtva lomhán kanyarog.
Alig zizeg néhol egyke, messzi csillag,
s a víz, kígyó szívével, ólmosan morog.

A karcsú hidak, kormos árnyékot lehelnek,
gyászos bordájuk gomolygó párába roskad.

Január

Fázós hidegek kurtítják a nappalt

jégszikrán siklik a dermedt idő!

Ropogó hópalást szendén fehérlik,

terhétől roppan a piros tető.

A Nap, hunyorítva későn ébred,

szürkület csorog még az ágakon.

Jeges tükörben fésüli sugarát

és szikrázva tovasiklik a fagyott tavon.

Február

Cinkedal borzolja fehér ingét,

de öltözni készül a fehér világ.

Lebegnek még szende kis pihék

ha a szél, megrázza a cihát.

Mosollyal villan ki a kék ég

s mosollyal flörtöl már a Nap.

Henna

Hennával festettél ékszert szívemre,

bíztam, jel leszek ékes homlokodon.

Emlékszem gyöngyharmat-hitemre,

ajkad formálta kimondhatatlan keresztre,

átkos türelem lobbant gondjaimon.

Aranyad fényébe belehomályosodtam,

fölém hajolt szerelmek gyöngyhalásza.

Tüzek emésztettek ezernyi okokban,

kedves, még őrizlek fénylő-magamban,

bennem ragyog tündöklésed fohásza.

Botladozik Magadban valami különös csoda,

kitavaszodik bennem szép mosolyod.

Beleölelkeztem harangok hangjába,

fényeim kigyújtom egyenként, sorba,

veszett kincseim kósza felhőkön hordozod.

Lomtalanítás

Az utcán illattól részegen bolyongok,

elnyűtték sorsomat ezernyi gondok,

s a házakból kitántorgó lomha neszek,

torkomra forrnak míg lélegzetet veszek.

Szirmokon marakodnak évődve a szelek,

a fuvallattól minden levéllel én is remegek,

az utcazajt feltűzi az első napsugár,

kukát ürítenek, odébb egy koldus áll.

Fél életünk lomtalanítva, halomban áll,

minden rakásban sorsnyi emlék-halál,

s míg a sárgán csilingelő villamosra várok,

félve, hogy ne lássák, lelkemben guberálok.

Vagyunk minden

Mert ember vagyunk, teremtők, „Istenik”,

de mikor „voltunk”, „most” időnkbe érkezik

semmivé válunk s leszünk felejthetők.

Mert álmok vagyunk, gyönyörűek, vadak,

nem ismertelek s máris elhagytalak,

avar leszünk, elmúló, cifra szemfedők.

Mert hang vagyunk, némán is kiáltó,

berozsdállt hangszálon, lelketlen altató,

de hangtalan leszünk, rideg szeretők.

Mert lélek vagyunk, bezárt kitárulkozás,

ébren szárnyaló, temetetlen álmodás,

de elhantoló-magunkban, leszünk temetők.

Mi, magyarok

Folyó siratta

hármas koporsó regéje,

széllel daloló

sámán jövendölése.

Mind, mind én vagyok!

Vad horda

hazát álmodó vágya,

Emese, turullal

álmodott szent álma.

Mind, mind én vagyok!

Álmos leke,

hazátlan, boldogtalan,

hon kapujában

sírhant, mi hontalan.

Mind, mind én vagyok!

Tőrtől fakadó

csorduló vérpatak,

Vereckén áthágó

hódító, hét hadak!

Mind, mind én vagyok!

Fehér pej

csillagrugó patája,

marék zöld,

csorduló víz csobogása.

A Halálhoz

Mint ha nem is volna!

S mégis!

Veled van végig,

tán fél is!

Ruhája sincs,

kincse, aranya,

a lelked mélyén

az a kis tanya

az otthona!

Mint ha nem is volna!

S mégis!

Nem párod,

nem szereted,

de véd is!

Nem látod, de ott van,

szíved mélyén

a sarokban,

beköltözött!

Mint ha nem is volna!

S mégis!

Nem ölel,

nem kérdez,

tán néz is!

Nem szól, csak vár,

picit rabul ejt,

mindenre emlékezik

s nem felejt!

Mint ha nem is volna!

S mégis

Kirielejszom

(átdolgozott)

Hányszor vigyáztam, féltem kimondani,

mert templomodban minden csendre int.

Nem hangzik zengő „kirielejszom” ,

s már hasztalan kimondanom megint.

Tömjéned illata lágyan körbelengett,

mint kinccsel áldott, szegény gazdagot.

Az utolsó stáció térdre rogyasztott

és fel nem támadó sós nyomot hagyott.

Vigyáztam pillén’, súly nélkül kimondani,

miben minden imák fénylő vére ragyog.

Most bennem ólmosul, súlyos-súlytalan,

s mélyemben, mint halott irgalom tántorog.

Elipsz

Ahogy köreimből kibúvó, lomha ellipszis

körberajzolja lassan fáradt homlokom,

úgy kúszik át hegyesre sodort lelkem is

Isten kezében fércelő, örök tű-fokon.

Őt még remélem mindig magamban,

s hogy értetlenségem megértse, hagyom.

Billegek közte és vétő magam között,

mint félig kiürült pohár az asztalon.

Embernyi évek óta a kétely belém mar,

ponttá sűrűsödött bennem a végtelen.

Énembe mártott súlyom könnyű lett hamar,

de keresztnyi palackpostája hangtalan üzen.