A Holdra ágyazok

Fénytelenre fosztott Holdra ágyam vetem,

álmaim lidércként baktatnak a köveken

és elkövetem újra meg újra minden hibám,

s míg vergődve harcolok a megszürkült léttel,

fényeket izzadó, álmatag koromsötéttel,

tükörre feszülő, homályos képek remélnek,

semmikből teremtődtem, el mégsem érlek,

a mérleg, súlytalan billeg, megmérettetve

feszítem fel magam minden fény-keresztre,

legyűröm torkomon kínom jég-keserveit,

s a mindenség hitének teremtő elveit,

tenyerem oltárán egyszer megállt az Isten,

mikor ereimben kúsztál pillangó-szelíden.