Alkonyi csend

Szobámba lopja csendjét az alkony,

a folyosón fáradt árnyékok hajolnak.

Tegnapi visszhang oson még a gangon,

s az udvar szegletén neszek lopóznak.

Apró lámpák gyúlnak fényt tékozolni,

és bódult bogárhad leng körbe-körbe.

Sok csillag igyekszik halkan szánakozni,

ahogy a hold belehal egy sápadt tükörbe.

Vakkant egy vén eb és csontról álmodik,

pár csacska szellő még lágyan felnevet.

A gyárban dudálnak, ez már a harmadik,

gyertyalángtól táncol a lusta mennyezet.

Szentséges Éj

Különös hangja van ma a csendnek

éjfeketére alvad a nappal vére.

Bűnbánó sebeit békésen betakarja

az álmosan lengő hó-álom pihéje.

Felfoszlik lassan az éj-szövet,

imát ragyognak a pislanó csillagok.

Angyalszárnyak halk suhogásában

csengőkkel ölelkeznek lágy dallamok.

Odakinn, áhítat leng a fák között,

térdre ereszkedik a sápadt holdvilág.

Megrázza hosszú, fehér haját az ég

s üvegre hinti csókját a jégvirág

Őszi köd(2)

A pusmogó ködön a nap keresztre feszítve,

a szürkeségen vére, alig-hogy átcsorog.

A fénylő utcakövön gondokba merülve,

időtlen-elhagyott lábnyomom ácsorog.

Álmosat nyújtóz’ a reggel az est után,

a sarkon befordulnak a fázós tegnapok.

Csak egy tócsa mered rám tükör-bután,

átlépve, csendben magamba-hallgatok.

Hallom, ahogy könnyeden szétterülsz

véremben, piroslón mint tavaszi hajnal.

Hallom, ahogy lelkemen csendben ülsz,

ködbe burkolt, lüktető szív-ricsajjal.

Őszi köd

Aprókat tüsszent a köd a házfalon

s a hold tegnapi felhőket terel.

Fekete szárnyát a varjú-éj kibontja

amott csak pár ijedt csillag figyel.

A sötétség ráncain csend-ima toporog,

apró gyöngyöket sóhajt a tejszagú pára.

A lámpák gyomra fény nélkül korog

s az éjszaka kapuja sarkig kitárva.

A fák törzsén csorog, mint a bánat,

gubancos szőrű, kóbor ebek vonyítanak.

Némaság tapossa a levetett levél-ruhákat,

az ágak, bűntelen-vezeklőn földre hajlanak.

„Tétova óda”

Ha lassan körbefog és rám hanyatlik a csend,

olykor még halkan-dobogva Veled vagyok.

Üresen sercen tollam, zavar a néma rend,

mielőtt összegyűröm, a papíron üres sort hagyok,

látod, az erdők szurkos árnyéka földig hajol

és mint keserves-szép, lassan az avarba égett,

görcsös ágak, a tegnapi büszke koronák alól

a nap lehunyt szemén, egemre karcoltak Téged.

Kacagott válladon az eső gyöngyöző varázsa

és nagyot szusszant, ahogy a nap felpirult,

fodrokat játszott a felhők lenge szárnya,

alattuk a folyó lassú méltósággal ezüstbe borult

és míg álmokra várva ragyogott homlokom,

körbe fitos orrú szellőcskék neszeztek,

még illatod - de furcsa – magamban hordom,

nem tudom ha már nem érzem, mihez is kezdek.