Tudnál-e

Tudnál-e nagy hóban csatangolni,
vagy csak hóembert építeni velem?
Tudnál-e szaladni,
vagy csak hemperegni zöldellő réteken?
Tudnál-e táncolni velem,
szállni, repülni, hogy ha kell,
vagy komor temetőben fájdalmasan
egy imát mormolni el?
Tudnál-e velem sírni,
akkor mikor én sírok,
vagy tudnál-e akkor nevetni,
mikor én kacagok?
Tudnál-e esőben kószálni,
s nem bánni, hogy megázik a hajad?
Tudnál-e ajkamba úgy harapni,
hogy édes nyoma megmarad?
Tudnál-e sétálni velem
illatos, virágzó fák között,
hol minden szirmot
ezer madárdal öntözött?

Lomha éj

Ha tétován zizzen a lombon a szellő
és sárga sziromban árva a Hold.
A füst hajú alkony árnyai lengnek
s tompa zenében vágyakat old. 

Hullik a fény, tovaillan nappal,
elhal a fészek csacska zaja.
Utolsót bodroz és átleng az erdőn
a lassú sötétség szürke haja.

Zajtalan alszik s kormosat sóhajt,
fodrokat rezdül az erdei tó.
Párák táncain futnak az álmok 
csordul a csillag s könnye fakó.

Hajlik a dombon a lomha derengés,
átbukik bokrok csipke falán.
Elsimul völgyek táncos ölében,
térdre borulva egy éji imán.

Időm

Ahogy est-papíron vés fénnyel a hold
úgy karcol belém mindig a gondolat.
Mindegy már, a múló tegnap hogyan volt,
a végtelen sínjein, elém tolat.

Gomolygó füstjén átúsznak a percek,
dölyfös keblük lassan órává dagad.
Mint szekrényajtóban a szú, ha perceg,
lassú lelkemből csak fűrészpor marad.

Magával viszi az múlás sodrása,
évgyűrűin, holt remények hajtása
rajzol kört, lebegve a jövő mögött.

Előttem, mögöttem, tükör az idő,
magamból megyek, magam ki szembe jő.

Az utolsó tangó

Bújj hozzám,

fogd át a nyakam!

Hadd legyen enyém e tánc!

Hadd hulljon sebet fakasztva,

folttalan szív-zománc!

Hadd égjen,forró hamuként

arcomba omló sóhajod,

hadd ivódjon lüktetve lelkembe,

minden egykori illatod!

Hadd kússzon kezem még

egyszer, lassan a derekadon,

hadd rikoltson minden sejtem,

mint vadaktól harsogó vadon!

Hadd ringjon tüzesen lelkünk

a kopott táncparkett felett,

had érezzem tested húrjait,

mit e lüktető dallam pengetett!

Napok

A napok szaladva rám köszönnek,

van, hogy egy lustán a térdemre ül.

Lelkem kiforgatja, csodát remélve

vagy csak kíváncsi, mi van belül.

Kabátom néha vállamra terítik,

indulva, sálamra csomót kötök.

Ünnepek csillognak, a fákon fények

s én ünneplő-magadba felöltözök.

Kint ragyogás, bent sötét feszül,

a sarkon, lelkem új lelket kéreget.

Maszatos sárgáját a Hold kibontja,

körbeleng s kócosan méreget.

Mellettem tovább szaladnak a napok,

utánuk kapva, még mindig kereslek.

Nélküled

Kitárt karomra, éj-nehéz daróc palástja ül,
felfénylő álom-én, Tebenned boltívet hajol.
Vizek tükrén fuldokló alkony álmodik,
zokogva fészkeken, még félve átkarol.

Őszinte csokromon, szirom-halál megágyazott,
már Nélküled is Benned lelt otthont lakok.
Megroppant térdemen, csaló imák virága hajt,
rám leltek kínkeserves, vérző alkonyok.

A napba nézve látlak-e, mint felhők otthona,
vagy harmatként fűszálon csordul el a pillanat?
Vörös avarban hallom-e még jönni lépteid,
vagy könnytelen panasszal hal belém a mozdulat?

Sajgó sorok között

(ars poetica)

Meghalni sajgó sorok között,

csak mi tudunk és senki más.

Ha feltépi végzetünk a szó,

nem létezik többé megalkuvás.

Fellobog bennünk az estek meséje,

a gyermekévek már nem látszanak.

Mégis, új hiteket vésnek kőbe

a lelkünkben tolakvó szép szavak.

Mi hajdan apró volt, jelentéktelen,

a papíron lesz lángolva óriás.

Vajúdva születik hamvainkból

minden igének' szánt tollvonás.

Mi sajgó sorok között halunk

és velük száll belőlünk a lélek.