Nélküled

Kitárt karomra, éj-nehéz daróc palástja ül,
felfénylő álom-én, Tebenned boltívet hajol.
Vizek tükrén fuldokló alkony álmodik,
zokogva fészkeken, még félve átkarol.

Őszinte csokromon, szirom-halál megágyazott,
már Nélküled is Benned lelt otthont lakok.
Megroppant térdemen, csaló imák virága hajt,
rám leltek kínkeserves, vérző alkonyok.

A napba nézve látlak-e, mint felhők otthona,
vagy harmatként fűszálon csordul el a pillanat?
Vörös avarban hallom-e még jönni lépteid,
vagy könnytelen panasszal hal belém a mozdulat?

Talál-e szűz utat a sóhaj-röptű gondolat?
Malasztom reppen-e lépésnyi lélek-pázsiton?
Lesznek-e álmaim, holdfény-keserves éjeken,
ott állsz-e majd, ha egyszer ajtómat nyitom?

Nélküled szakajt-e létem még apró csodát?
Lépnek-e még velem, nagyot a hajnalok?
Léleksimító végtelen csordul-e sajgó vállamon?
Vagy ennyi volt: születtem, éltem s Nélküled halok.