Őszi köd

Aprókat tüsszent a köd a házfalon

s a hold tegnapi felhőket terel.

Fekete szárnyát a varjú-éj kibontja

amott csak pár ijedt csillag figyel.

A sötétség ráncain csend-ima toporog,

apró gyöngyöket sóhajt a tejszagú pára.

A lámpák gyomra fény nélkül korog

s az éjszaka kapuja sarkig kitárva.

A fák törzsén csorog, mint a bánat,

gubancos szőrű, kóbor ebek vonyítanak.

Némaság tapossa a levetett levél-ruhákat,

az ágak, bűntelen-vezeklőn földre hajlanak.

Dalt kéne’ kötni ködfonálból Neked,

ne fázzon Benned volt önmagam.

A hold is, ködbe harapva fényleni feled,

csillag-szemembe karcol csapzott hajam.