Vagyunk minden

Mert ember vagyunk, teremtők, „Istenik”,

de mikor „voltunk”, „most” időnkbe érkezik

semmivé válunk s leszünk felejthetők.

Mert álmok vagyunk, gyönyörűek, vadak,

nem ismertelek s máris elhagytalak,

avar leszünk, elmúló, cifra szemfedők.

Mert hang vagyunk, némán is kiáltó,

berozsdállt hangszálon, lelketlen altató,

de hangtalan leszünk, rideg szeretők.

Mert lélek vagyunk, bezárt kitárulkozás,

ébren szárnyaló, temetetlen álmodás,

de elhantoló-magunkban, leszünk temetők.

Mert gondolat vagyunk, bátrak, szép gyilkosok,

csapongó, tört szárnyú, bukott angyalok,

de nincstelen leszünk, zord valót keresők.

Mert tegnapok vagyunk, ma nem is létezünk,

múlt-gödörből nyújtjuk ki két kezünk,

szakadt körömmel kaparva, véges eredők.

Mert végső akarat vagyunk, elszálló sóhaj,

szivárványléptű, velünk született óhaj,

de görcsös, száraz ágban leszünk évgyűrű redők.

Mert vihar vagyunk, szikár, tomboló forgatag,

csepp, mi feszes, kibontott vitorlára tapad,

de forró sivatag leszünk, szikkadt hegytetők.

Mert minden vagyunk, kit minden belül éget,

szaggatjuk, tépjük e gyönyörű köteléket.

Vele nem s nélküle sem maradunk „teremtők”.