Kirielejszom

(átdolgozott)

Hányszor vigyáztam, féltem kimondani,

mert templomodban minden csendre int.

Nem hangzik zengő „kirielejszom” ,

s már hasztalan kimondanom megint.

Tömjéned illata lágyan körbelengett,

mint kinccsel áldott, szegény gazdagot.

Az utolsó stáció térdre rogyasztott

és fel nem támadó sós nyomot hagyott.

Vigyáztam pillén’, súly nélkül kimondani,

miben minden imák fénylő vére ragyog.

Most bennem ólmosul, súlyos-súlytalan,

s mélyemben, mint halott irgalom tántorog.

Csönd született, templomok nehéz csöndje,

s a körmenet már senkit nem ünnepel.

A kimondatlanok marcangoló imádságai,

a zokogó szélben nyomtalan tűnnek el.

Még lángokig-selyemben égnek a gyertyák,

halkulva kószálnak bennem a zsoltárok.

Hazaindulnak velem lassú léptekkel

a ki nem mondotton éledő, apró halálok.

A harang, mi zúgni termett, alig vergődik,

nyugtalan ágak között párák és ködök.

Csalóka ragyogás az ablakok ráncain,

csak a csend, csak az marad csendesen örök.

Még egyetlen imát csak, amit kellett volna rég,

mit tisztábban még senki nem imádkozott.

Az utolsót, halkan, csend-ölelte csendben,

hisz már mindenem Érted elkárhozott.

A súly alatt letérdelnek bennem a szavak,

már nem könyörgök, mint kik valaha hittek.

Csak tenyeremmel óvom lángját egy gyertyának

s a viasszal csordúl bennem az örök eretnek.