Henna

Hennával festettél ékszert szívemre,

bíztam, jel leszek ékes homlokodon.

Emlékszem gyöngyharmat-hitemre,

ajkad formálta kimondhatatlan keresztre,

átkos türelem lobbant gondjaimon.

Aranyad fényébe belehomályosodtam,

fölém hajolt szerelmek gyöngyhalásza.

Tüzek emésztettek ezernyi okokban,

kedves, még őrizlek fénylő-magamban,

bennem ragyog tündöklésed fohásza.

Botladozik Magadban valami különös csoda,

kitavaszodik bennem szép mosolyod.

Beleölelkeztem harangok hangjába,

fényeim kigyújtom egyenként, sorba,

veszett kincseim kósza felhőkön hordozod.

Magammal vívok, nincs más, mit tehetnék,

hiányod vértként szorítja mellemet.

Az utolsó csillagon rozzant hintaszék,

fénytelenségem lenge hálóján fürödnék,

daltalan hegedűmbe fojtva létemet.

Átvöröslesz rajtam pásztor-éjeken,

elmosódó kottám már alig dalol.

Szivárványt visszhangzol, bús-hidegen,

hennád pecsétjét őrzöm idebenn,

felfénylesz mindig felhőim alól.

Ajkad ecsetje bodza-feketére festett,

káprázó színeim sötétet virágzanak.

Magamról sóhajod már lefeslett,

palettám Benned színezett-üres lett,

gyűrt vásznaim emléket porzanak.

Minden ajtóm kulcsát magamba zárom,

senkire-várva rozsdálló, haszontalan.

Lelkem folyosóján léptedet nem hallom,

ürességet bimbózó rongy-hitemet vallom,

rozsdáim elemésztik szürke bádogfalam.

Pedig oltárok képe ragyogott felettem,

tenyerembe simult minden végtelen.

Hozsannád fényének örök rabja lettem,

magamat halkuló zenédbe temettem,

ronggyá gyűrődtem e tajtékos életen.