Színes tintákról álmodom

(kicsit evokáció, kicsit parafrázis Kosztolányi Dezső versére)

„Most színes tintákról álmodom”,

ott cseppennek szívem tollahegyén.

Életem fehér lapján szaladnak,

kéket simítva lelkem szürke egén.

Áttetsző kéket, mi örök, lágy sejtelem,

átkötve fénylő napsugár-arannyal,

suttogó szellő-színt, tündökletest,

mi kacéran játszik ősz hajammal.

Bársonyos, vörösbor-véreset,

mibe belefullad a hajnalok gőgje,

míg felparázslik lassú mozdulással,

havas hegytetők szikrázó fehérje.

De kellene még rózsákat pirító

ezer meg ezer pompázó láng-vörös,

és a lassú végítélet színei mind,

ahogy magába-hal egy üstökös.

Lágy remegésű lélek-pasztellek,

gondolat-sárgák, zöldek, narancsok

és kellenek eső-haragú szürkék,

feketék is, feketét fénylő bakancsok.

Patak-fényű ezüst varázslatok,

zizegő levelek élet-csillogása,

korhadó, barna, szomorú-enyészet

és pillangók káprázó hímporos násza.

És mind, mind, megannyi varázslat,

mohát sóhajtó zöld ábrándozás,

lélek-puha barnálló árnyalatok

és acél-színű vétkes megalkuvás.

Ibolya-permetek illatos uszálya,

vibráló sárgák, mik aranyat hazudnak,

szivárványok nyalka tobzódása

és szomorú barnája az emésztő múltnak.

Orgona-színek és mályvák meg pipacs.

Kenyér-illatú kalász pompázatok.

Kémények gomolygó füst-színei

és tükörfényű, szikrázó gyöngy-harmatok.

Ezer gyönyörű színről álmodom,

mi bennem nyugszik szépen, egymás fölött.

De álmomban sincs oly csodálatos,

mint mikor a szerelem színe beköltözött.