A mi imánk

Uram, alig vagyunk méltók köszönteni,

hisz látóvá tetted a testi, lelki vakot.

Állni tanítod, kinek még lába sincsen,

de mondd, bűnösen lelkünket miért hagyod?

Kitártad a világ ajtaját immár felettünk,

értelmet adtál megannyi szép varázsnak.

Miért hagyod kiszáradni hitünk könnyeit,

miért, hogy nem takarod be, akik fáznak?

Ösvényt adsz az erdei botorkálónak is,

medret sóhajtasz minden pataknak.

Hát miért nem jelölöd a mi utunkat is,

miért hagysz magunkra lelki vaknak?

Miért nem lehetünk mi is, mint patakod,

kinek mindig jelölve tengerig az útja,

el nem ereszted, de béketűrően hagyod,

hogy csobogását a nagy vízig kifussa.

Hisz már egyebünk sincs, csak halottunk,

és tán bűnünk feszítette vak hitünk.

Ne hagyd, hogy elfogyjon az út alattunk,

mert elveszünk, ha már Benned sem hiszünk.

Taníts meg hát minket haragodra Isten,

de jóságod vezérelje esztelen haragunk.

Tartsd meg lábunkat, mert ha botlása nincsen

talán erőnk is lesz s felállunk magunk.

Ne hagyd, ki csak most eszmél még,

vak hitté váljon benne tanított szent igéd,

eltorzult hitekben lassan emészt a vég,

s üszkös lélekkel járulhat csak Eléd.

Hát tarts meg minket szent akaratodban,

hisz annyiszor próbáltuk már Nélküled.

Engedd, hogy majdan a végső sorban

tisztán remélhessük, hogy találkozunk Veled.

Ámen