Csak én és Babits

„Csak én bírok versemnek hőse lenni”

kitárt lélekkel nyűglődik minden sorom,

de lehet-e másként verset megigézni,

szentséges teher vagy Te az utókoron.

„Első s utolsó mindenik dalomban”

ha nem akarnám is mindig én vagyok.

Lehet súlytalan vagyok ebben a korban,

de nagyságod erre az egyetlen ok.

„A mindenséget vágyom versbe venni”

s ha tökéletlen is ez az én-végtelen,

Te tudod, mily nehéz embernek lenni

hol a gépekben mindig cserélődik az elem.

„De még tovább magamnál nem jutottam”

pedig mily sokat nyel el a szemétkosár.

Mit magamból oly könnyelműn’ kidobtam,

arra a feledés tátongó, sötét torka vár.

„S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi”

rájövök, az önzés csak az én szégyenem.

Ha olvaslak, próbálom magamat másnak látni

magammal vívok, biz’ nincs nagyobb küzdelem.

„De hogyha van is, Isten tudja hogy’ van”

vagy tán még Ő sem, hisz rám se’ néz.

Pedig csak néha állok Vele haragban,

tudva, hogy mindig ott van az a kéz.

„Vak dióként dióba zárva lenni”

mikor belül égető-lángolva lángolok.

Csak kevés ki képes észre venni,

mit is fed el a kemény burok.

„S törésre várni beh megundorodtam”

lehetnék, akár egy nyitott tenyér,

miben az árnyék lassan fényre lobban

és eldől, a valóság vajh’ mennyit ér?

„Bűvös körömből nincs mód kitörnöm”

mások építik bennem a rácsot.

A fal, mi egyedül véd itt e földön

és nem segítenek templomi fohászok.

„Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy”

és ha földre hull, hát azt se’ bánom.

Minden soromnak magam vagyok az ágy,

mások álmát nem, csak a magamét inhalálom.

„De jól tudom, vágyam sejtése csalfa”

magamat áltatom azzal, hogy jó vagyok,

de magamon, csak magamnak van hatalma

és nincs glória mi fölöttem ragyog.

„Én maradok: magam számára börtön”

volt hozzám kulcs, de már elveszett.

Nincs mód rá, magamból kitörnöm,

ide láncol szorosan minden ékezet.

„Mert én vagyok az alany és a tárgy”

a szórendet néha még én is keverem.

De még nem halkult bennem a vágy,

hogy a kiutat egyszer bizton meglelem.

„Jaj én vagyok az omega s az alfa”

mindig belőlem és magamba megyek.

Ki nem próbálta az soha nem tudja

meg, milyen magasak is a hegyek.

Írhatok bármit, Te aztán jól tudod,

nem szól az, csak „magam-magam”-ról.

Egyetlen fénylő sorodat ha nekem adod,

onnantól kilépek szürke árnyékom alól..