Bennem lakik

Vihar ragyogású bennem a lélek
szikráimtól vadulva lángolnak tüzek.
Vélt okaimból szállongó pihéket
elrejtik a földig alázkodott füzek.

Darabjait kimossa belőlem a féltés,
utánuk kapva üres marad kezem.
Fagyott tavaszként kong ezer kérdés,
el sem indultam s már megérkezem.

Jó volna azt mondani, elég volt,
de ecsetemben még ezer szín ragyog.
Suhog még tollaimtól az égbolt,
ösvényeimen még lépő lépés topog.

Lázas estéken táncol még a kedvem,
tudom, volt, ki vonattól halt halált. 
Ily dicsre ma még nem kell epednem,
céltábla vagyok, s volt ki eltalált.

De akkor is, ha éle alig van már a szónak,
akkor is kitörni kész, raggal, vagy ragtalan.
Mint tört evezővel küszködő csónak,
árral szemben úszni, sohasem hasztalan.

Sodornak szemből, így tán több a gondom,
de mit magamban hordok, összes vagyonom.
Ha ólmozott füleken cseng is a hangom,
hát vidáman átlépek volt önmagamon.

Nem hagy nyugodni a szó, a gondolat,
óvó kezemmel tisztára fürdetem.
Kiteszem napsugárba száradni sorsomat,
mellé átázott, tépett valómat csíptetem.

E sors, tán másnak oly lehetetlen,
magam előtt, én is tűnődve állok.
Van, hogy más énem győz, ki tehetetlen,
s olykor magam csodájára várok.

Egy lépés csak, trónig, vagy poklokig.
Az ékes, míg a másik sötét verem.
Kettő közt ragyogva, égtől a porig
kitárva felejthetetlen, gyönyörű életem