Virrad

Megvirradt s virágot sóhajtottak már a kertek

ott a sáros út és a dülöngő kis házak mögött.

A kacagó szirmok illangó sóhajokból mertek

illatot, és a tegnap virulva a mába költözött.

A nap fürge fényét terítve már a fákra bukott

s egy röpke pillanatra tavaszt hazudott nekem.

Frisseket sóhajtott lelkemben egy vén fagott,

az a pillanat, többé már soha nem lesz ilyen.

A csendes szellők is félve susogtak valamit,

hogy a tél még meglehet zordan visszaölel.

A teraszon ülve néztem ellobbanó szirmait

a kert sóhajának, éreztem még korán ünnepel.

Az égen kidőlt a tintatartó és e kék pacában

gyűrt itatóspapírként úsztak az apró fellegek.

Az asztalon, kócos csikkek között a hamutálban,

az utolsó parázson, ellibbent még egy füst-gyerek.

Mint röpke pitypang, keringőn körbe-körbe száll,

a pillanatba csendesült illatoktól rohanó vérem.

Egy hideg korty még, halkan koccan a kávés pohár,

tegnapi emlékeket ma illangó-magadhoz mérem.