Időm

Ahogy est-papíron vés fénnyel a hold
úgy karcol belém mindig a gondolat.
Mindegy már, a múló tegnap hogyan volt,
a végtelen sínjein, elém tolat.

Gomolygó füstjén átúsznak a percek,
dölyfös keblük lassan órává dagad.
Mint szekrényajtóban a szú, ha perceg,
lassú lelkemből csak fűrészpor marad.

Magával viszi az múlás sodrása,
évgyűrűin, holt remények hajtása
rajzol kört, lebegve a jövő mögött.

Előttem, mögöttem, tükör az idő,
magamból megyek, magam ki szembe jő.
Óvatos léptek sötét és fény között,

Összeforrt pillanat

Hol kezdődsz és az én-nek hol van vége?
Pillanatba forrva vagyunk, mint harmat.
Tiszta még a tó, a hullámok vége
fény, mindegy a kövek mit is akarnak.

Nézem a fodort. Lágy. Tested zenéje.
Egy harang valahol tán értem kongat.
Porral hancúrozik a szellők széle,
ahogy lassan széttépi volt utunkat.

Tükör a tó, látlak. Magam is látom.
Fűzfák hajolnak, peregnek levelek,
tükörképedben fények táncát járom.

A pillanatban elhalkul egy álom.
Csak a fény és fuldokló falevelek
járják, tükrödön árván hagyott táncom.

Éjszakába vert szeg.

Egy fájdalom csak a Hold, az éjszakán,
sötét keresztbe verve, fény-hidegen.
Ahogy felissza árnyékát sok platán,
a haldokló fény oly jelentéktelen.

Mint megszállt' sírokon a hótakaró,
úgy hajlik a sötétség a Hold köré.
Csillag-juhait terelő számadó,
a fénytől vemhes nyáj búja mind övé.

Száll a csend, mint ébent suttogó akol.
Csillag-lehelet felködlik' az égen.
Bárány születik fénytelen, valahol.

A sötétség remeg, hangtalan dalol,
túl minden elporlott embernyi léten
felsír a fény és a visszhang átkarol.