Csak állok az avarban

A pillanat, sután pihegve sóhajokra bomlik,

fényét-veszítve ballagnak nehéz ködök.

A szürke árnyakon viharkabátba bújva

volt magamból, magamba visszaköltözök.

Fázok, ahogy hajamon ezer emlék csorog,

nesztelen léptekkel, felejtett ösvény vezet.

Nincsenek zajok, sűrű csend motoszkál,

minden ág, mint felhőkbe karcoló ékezet.

Cipőmet átázzák’ az avar sós könnyei,

süppedő tegnapok lapulnak léptem mögött.

Halott színek vergődnek s visszavágynak,

szellőkben elringani napos ágak között.

Csapzott hajamról tekintetembe folynak,

mik fentről, bentről, reményt keresnek.

Felhajtom galléromat, lassan elindulok,

lépteimben tavasz-emléke van a leveleknek.