Vedd kezedbe lelkem,

játssz a húrjain!

Szaggasd, hogy fájjon,

űzd el nyomorult álmaim!

Tomboljon a sok fals akkord,

Verjen visszhangot agyamban.

Közben üvölts! vagy csak mondd,

vagy csak suttogd halkan,

s a józan szó talán utat talál,

s a pillanat tovább lép

és szűkölve hőköl vissza

a lesben álló

halál.

A csend vonz,

ölel magához,

bennem létezik.

Éltem - s e vétkem - megölt.

A csönd átfon, kitölt.

Nyugalmat teremt,

féltőn temet.

Ne szólj, már nem kell!

Könyörgök

ne ébressz fel!

Hagyj pihenni,

hagyj megnyugodni!

Ne akarj visszahívni

engedj elmenni!

Ne sírj!

Az éj sötétben

a könnyek 

nem fénylenek.

A csönd takar,

féltőn ölel magához.

Nem létezek már,

lelkem megtér,

az álmokhoz.

Mit adjak néked?

Üres kezem, /s vele zsebem/

rég szétfoszlott életem

ügyetlen férfi módra fércelem.

Talán adjam mosolyom,

rólad szóló álmom,

kezem simogató mozdulatát,

szívem utolsó dobbanását?

Adjam neked a végtelen időt,

s hozzá magam, a hű szeretőt,

adjam a lázas éjszakákat,

s hozzá pihentető édes álmokat?

Adjam a nap hajnali ébredését,

aranyló sugarának érintését,

a "nyitnikék"  dalát,

a nyíló virág illatát

Hozzád indultam.

B.-ben jártam.

Rád vártam...

Vakító fehér hó takart mindent,

itt-ott egy vidám cinke rebbent,

a nap is kimosolygott a felhők közül,

mert tudta: a trabant hármasban is röpül,

mert értem érkezel,

magaddal viszel,

s napunk

megtelik szerelemmel.

Este lett.

A nap ért véget,

hozva a keserűséget.

Dűledezőn romos, kihalt állomáson,

hideg szélben, dermedten vártam vonatom,

boldog napunk enyészett el semmivé,

vált újra egy fájón szép emlékké.

Bevégeztetett,

a nincs-továbbot nem lehet nyújtani,

ha volt szép és jó, meg kell köszönni,

s csendben, hullámot nem verve,

árnyékot nem vetve,

megszégyenülten távozni,

már lehetek tuskó, nem kell kezet fogni,

csak elfordulni, hallgatni,

a pillanatot várni.

Lezáratlan fejezet

mondat közepén félbe hagyva ér véget,

még "átfésülni' a sorokat? a fenéket!

üresen cseng már minden szó,

visszhang nélkül,

talán hagyni kellene valamit emlékül

mielőtt a tudat a semmibe merül?

Árnyékot nem vetek,
hullámot nem verek,
mában még létezem,
jussomat kikérem,
semmit sem teremtek,
mindent csak temetek,
hullámot nem verek,
árnyékot nem vetek.

Gyermekként védett falak közé születtünk,
 
játszottunk s lassan a világra eszméltünk,
 
minden a miénk lett, megismertük a jót-rosszat,
 
az igaz szó nyugalmát, s a bántó hazugságokat,
 
aztán hintalovunk megkopott, sörénye sem maradt
 
papírhajónk szétázott, pettyes labdánk kilyukadt,
 
s tétova léptekkel indultunk az ismeretlen világba,
 
ifjú hévvel, bátorsággal vágtunk bele a harcokba,
 
pofonokat kaptunk, adtunk, néha könnyeink nyeltük,
 
vad szeretkezések között a fájdalmas örömöt megismertük,
 
az ész némán hallgatott, az érzékek tomboltak,
 
múltba nem néztünk, éltünk, vártuk a holnapokat,
 
a sors mondja: időnk lejárt, talán még lázadunk,
 
de ott benn, lelkünkben már a nyugalomra vágyunk,
 
a falak mögötti védett zugra, hol meghúzódhatunk,

s lehunyt szemünk mögött néha ébren álmodunk.

Havat söpör a szél,

a nap sem kél,

szürke felhők alatt

most a fagy arat,

hó takar mindent,

látszatra

nyugalmat teremt,

de alatta csak pusztulás,

az elmúlás

s benne ott

rohad életed,

semmit érő

 fájó létezésed.