Szürke felhők foszlanak
a sápadt téli ég alatt,
erőlködő napsugár

gyenge fénye rést kutat,
fehér virág nyújtózik,
nyílni vágyón tárja szirmait,
ébredő szellő lágyan simogat,

hozva a tavasz illatait,
s ha nagyon figyelsz,
meghallod
a pacsirta
szép
szerelmes dalát.

Szám marta
csók-éhes ajkad,
bőrömet
lázzal szántotta ujjad,
körmöd vájt bele
véres barázdát,
lángra gyújtottuk
a csendes éjszakát,
egyetlen izzó testben
éltünk,
megsemmisültünk,
az idő megállt,
a pillanat örök,
maradj így Kedvesem,
könyörgök,
forró tested
szorítsam,
míg van erő
a karomban,
sikolyod halljam,
míg létezik hang
a világban.

Fázom,

add tested,

gyújts bennem tüzet,

égig lobogjon a láng,

lehet - a pokol vár ránk,

de égjünk inkább a lángokban,

mint csalódjunk az álmunkban!

Hideg világban egyedül éltem,

a magánytól rettegve féltem,

gyújts bennem tüzet,

add tested.

Fázom.

Hó hull a tájra.
Az éj sötétben
távoli fények villannak.
Éjfélre jár az óra,
ölel az éjszaka,
engedj az álmoknak!
Gyötrő napod
dobd most a tegnapba,
reméld, hogy jót hoz a reggel!
Múlnak a félelmek,
álmodj szép világról,
s talán eljön a virradó fényekkel.

Agyamban
száguldó gondolatok
dübörögve, féktelen vágtatnak,
nincs idő
mérlegelni, már dönteni kell,
vége az álmoknak,
nem lehet
szemünk lehunyni,
nem szabad tovább így hazudni,
kezem elengedted,
kezed nem fogom,
ints búcsút, el kell most indulni,
könnyet ne ejts,
próbálj meg mosolyogni,
tanuljunk meg
újra
álmokat
álmodni

Érzem

s Te velem érzed.

 Szemembe égett képed,
 bőrömre érintésed,
 lelkemre fonódott lelked.

Könnyed folyik arcomon,
 szavad szól számon,

bűnként rám szállt vétked,
már félem gyötrő félelmed.

  Veled riadok álmodból,
 ha menekülsz fájdalmadból,

Léted bennem éled,

 s én létezem - benned,

érzem

s Te velem érzed.

Színek
fonják át léted
minden reztdülését,

minden vágyát,

minden álmát.

Az éj fekete bársonya simítja
lelked gyötrő fájdalmát,
az aranyló napsugár
ébreszt életre, hozva a mát,
a kék madár röpül feletted,
szárnyával féltőn magához ölel,
vöröslő vér dobbantja szíved,
s szíved szavára szív felel,
a nyári kék égen futó felhők
játszanak képzeleteddel,
hallgató csendben élő őszi erdők,
lépted segítik színes szőnyeggel.
A májusi lila orgona illata
szerelmet terít vágyaidra,
s végül
ezer-szín virág takarója

simogat örök álomba,
borul

magába fogadó sírodra. 

A csepp
sziklákat zúz porrá
az idők végtelen folyamában,
a könny
nem válik párává
a hideg gondolatok árjában,
a szó
semmit mondó
ha némán hallgatunk,
létünk
mindent tagadó
ha semmit sem vállalunk,
legyek
egy fuvallat
mi könnyed szárítja
legyek
egy gondolat,
mi mosolyt varázsol arcodra,
legyél
ki kezem fogja
s vezet a végtelen utakon,
legyél
ki szerelmem elfogadja,
legyél az örök holnapom.

Ha ölel az éjszaka
eldobjuk a mát a sutba,
szemünk lehunyjuk,
-talán nem is álmodunk-
és mégis
egy más világban vagyunk,
csitul bennünk a fájdalom,
/s ha dalunk dúdolom,
 csak magamban, némán/
érzem: a holnap vár rám,
s vársz Te is
édes szerelem,
vársz TE is
én
kedvesem.

Fájó múltad
konok kézzel
 lelkedhez férceled,
vér serken
újra s újra
mikor feltéped sebed,
könnyed patakja
homályba borítja
 szemed fényét,
hallgatásod
fájdalma a
 holnapot tépi szét,
létezel
a mában és
 holnap is felvirrad,
vagyunk,
nem lázadunk,
nem álmodunk,
 temetjük magunkat.