Bolondokháza létünk,
élünk, ha élet ez,
sárga cédula a kincsünk,
az erő elszállt,
időnk lejárt,
az út
lábunk alatt elfogyott,
bűn, vétek, hiba
mi bőven jutott,
remény?
metszően fájón
vette el
egy pillanat
egy
megsemmisítő
töréspont
mi létünk szaggatta
foszlányokká

/a váltál egy rég-múlt

fájó álommá/.

Ilyen az élet,
nem kell hozzá sárga-cédula,
hogy nyíljon a bolondokháza.
Egy töréspont metszi létezésed
egy katartikus fájó pillanatban,
de nincs hiba,
nem kell észrevenned!
Majd elmúlik a holnapban,
vagy ha nem
hát viseld
türelemmel végzeted.
Hited, reményed már
elhagytad valahol
az út szélén a rohanásban,
erőd nincs visszafordulni érte.
Hagyd veszni, élj a mában!
Csendben,
másokat ne bántson a szó,
Te is tudod:
hiábavaló, fárasztó,

néha hallgatni jó.

Télmarta kopasz föld fölött
nekibuzduló felhő hömpölyög,
a zizegő nádasban még
fagy bujkál,
s az erőlködő nap
alacsonyan jár,
de reggel már pacsirta szárnyalt,
tavaszváró füllel hallgattuk a dalt,
dérlepte fűszál,
szánalmas erőtlen,
mégis nyújtózik az
égre a fényben,
lelkünk is éled,
alig néhány zúzódás,
mit a múlt ütött rajta, s az utazás
folytatódik,
Emlékeink horizontjában,
a gondolat vörös pírt fest a mában,
jósolva holnapra változást,
talán jobbat
mit megéltünk,
talán új vágyakat
mielőtt olcsó és hideg fekhelyünk,
egy gödörben elkészül nekünk.

A gondolat is szédül
ha kívül kerül
a valóság világán.
Akkor talán
ne álmodjunk?
Ne legyen vágyunk?
Ne érezzünk,
csak létezzünk?
Erre születtünk?

A valóság tűéles szikláin
törik meg az álmok folyama,
zúgó kavar zavaros iszapot
a vágyak szép-kék világába.
Simogató szerelem csöppjei
a féltés áradatává dagadnak,
a kétség mar sebet mélyen,
kérdések most választ várnak,
de hallgatunk,

nem kérdezünk,
a választól félünk.

Bántó most minden szó.
Elmegyek!
A holnapból
 - félve -
még visszanézek,
a zúgót hallgatva,
vágyom, hogy a víz fölött
a szivárvány szép íve
törje meg a vízködöt.

Élünk,
létezünk,
tesszük dolgaink,
konok léptekkel
járjuk megírt útjaink,
valamit mindig akarunk,
s hogy elérjük
mozdul karunk,
mindenre vágyunk,
mindent akarunk,
úgy érezzük
soha el nem fáradunk.
S jön egy pillanat,
mikor kezünk
fáradtan hull ölünkbe,
szemünk lehunyjuk,
 nem is álmodunk,
belefekszünk,
elnyújtózunk a semmibe,
és rájövünk, rádöbbenünk
elfáradtunk.
És
megpihenünk
egy aggódó pillantásban,
egy simogató mosolyban,
egy szerelmes ölelésben,
megpihenünk
-együtt-
a
szerelemben.

Lennék Prometheus ki a rögökből
éledő meztelen embert megsajnálva
skarlátvörös lángokat lop a tűzből,
s az Olimpos isteneit kijátszva
a meleget s fényt hozza a földnek,
vállalva, hogy az éj sikoltson fájdalmában
mikor testembe mar körme keselyűnek.
Istenek kegyéből a hasadó hajnalban
újjászületek s veletek adok hálát a fénynek,
a szivárvány színeinek, a melegnek.
De
fáradok.
Ezredévek örökségét cipelem,
bűnét mindenkinek,
már nem örülök
az ébredő hajnaloknak, ha tehetném
Kharon mellé ülnék s eleveznék
a Sztüx labirintus alagútjain,
vetve egy obolost a révésznek,
hogy száz éves bolyongásra ne ítéljenek,
pihenni vágyom

- engedjetek !

Megállt a pillanat,
furcsa torz bénán
fagyott meg az élet,
szemem lehunytam,
sejtjeimben kerestelek,
megpróbáltam
mosolyod felidézni,
nevető szemed,
s csak könnyeket láttam,
megtört tekinteted,
kezem féltőn mozdult,
s félúton megállt.
Keresett,
s nem talált.

Múltad
foglya vagy.
Lelked ezer érző szállal
fonja be az emlékező-pillanat,
Könnyed
magadba sírod,
az éjt várod,
visszatérő álmod,
hogy karjába féltőn ölel,
de
hívó szavadra
csak az éjszaka
fájó
csöndje felel.