Lelkedbe véstem magam,
szöges cipővel taposva utam,
tenném ma lábujjhegyen,
csendben, óvatosan,
de hallgatásod csöndje
kényszerít
fájó-megalázón
térdre.

2009 július

Tettedre
már nincs bocsánat,
egy hazugsággal
széttépted álmainkat,
ítélkezzen feletted
a holnapban rejtőző pillanat,
mikor keserűvé tesz
az emlékező tudat,
s ne jöjjön feledés,
ne legyen remény,
jusson eszedbe,
fájón szívedbe,
valahol létezek én,
s valahol létezik
egy halott szerelem,
/s nem jön megváltó kegyelem/

Közel negyven éve történt. Egy májusi este, úgy kilenc-tíz között. Nálatok voltam /másod-unokatestvérek voltunk?...jól tudom?...hmm....sose voltam tisztában az ilyen titulusokkal.../. Ültünk kinn az udvaron, Te egy padon én a favágó rönkön. Szép este volt. Csillagfényes ég, lágy meleg szellő, a természet neszezett köröttünk.

Semmi sem sürgős most,
Sötétséget ásít az éjszaka,
rám telepszik, lelkem szorítva.
Tecchalál ölel féltőn magához,
vonz a nem-létezés nyugalma.

Lebegek az űrben,
üveges szemekkel nézem
a hideg-kék földet.
Fázik,
a hótakarót magára húzza
csúf foltokra szaggatva,
kínlódva
szürke párát lehel
a fagyott világba.
Szétszakadt ciha
fehér tolla hullik,
az idő fájó-lassan,
érdes-csikorogva múlik.

/s, hogy magányom oldja,
rosszabbik énem
mohó-kapzsin hozzám bújik./

Hazudj,hazudj, ha úgy jó neked,
hazudj, büntetlenül teheted,
tedd önmagadért, vagy tedd másért,
nem bűnhődsz meg a hazugságért,
mi szemünk lehunyva elfogadjuk,
megtanultuk, mindannyian tudjuk,
önmagadért hazudsz önző módon,
hazudsz nap-mint-nap -újra- fennhangon,
s hazudsz hallgatva, magad becsapod,
tetteid, szavaid nem vállalod,
bújsz a világ elől, gyűlölet benned,
s gyűlöl a világ, már Te megértetted,
már nem törlöd a mocskot arcodról,
lemondtál a régi szép álmokról,
már nem ismered a szeretet fogalmát,
menj, felejtsd az életet - ezt a csodát !

Ki vagy, mi vagy nekem?
Szeretőm?
A magányos
éjeken bársony puha fekhelyem?
Ölelő karod a párnám,
Csípőd íve a lepedőm?
Életető vizem?
Hűsítő korty a nyár-melegben,
mikor nem tűrjük ruhánkat,
s lázzal keressük a hűvös szobákat?
A hajnali napsugár?
Mi álmot űzőn
tavaszi felhők között
virágot s világot ébresztőn jár?
Az esti nyugtató alkonyat?
Mely magához öleli fáradságunkat,
Az álmokat hozó éjszaka?
Mi csillagokat gyújt szemedben,
dalokat dúdol lelkünkben.

Orosz Katalinnak, aki rámszólt, hogy legyek vidámabb, bizakodóbban nézzem a világot.....és Kedvesemnek aki szintén "rámszólt", hogy milyen ajándék hiányzik nekem az életben..amikor ő az én ajándékom...  /a REMÉNY/TELENSÉG versről van szó/... :))

Hát akkor
ablakom kitárom,
nem bánom,
jöjjön be a fény,
vele a remény,
trillázon a madárdal,
s köszöntlek virággal,
csókkal, öleléssel,
szerelemmel,
sétáljunk kéz-a-kézben,
pihenjünk az est ölében,
húzzuk magunkra
az éjszakát,
éljük
testünk vágyát,
s ébredjünk
arcunkon mosollyal,
létezzünk
-békében-
a világgal.

Gyermekek naivitásával
nézek még mindig előre
keresve a fényt a megkopott
emlékek könyvét kezembe véve,
az álom fejezet ezer lapját,
a szeretet néhány fakó oldalát
lapozom,
a soha-meg-nem-kapott ajándékokat
kutatom,
még mindig a szivárvány színes
szalagját képzelem a szürke égre,
még mindig éhes vagyok
a jóra, a szépre,
de már megtanultam:
legyen minden kezdet
egy új reménység,
mikor még velünk az ég,
de elfordul tőlünk Isten,
s hátunk szántja
a sors kegyetlen ostora,
fizetünk a néhány szép pillanatért
lelkünk kiforgatva,
/s megnyugodva várunk
az elmúlásra/