a                   VÉRCUKORSZINT INGADOZÁS

     Már jól elhagytuk Debrecent Budapest irányába, amikor váratlanul megszólalt a telefonom. Úristen, ki kereshet?

-         Szia, barátom! Végre sikerült nyomodra akadnom! Hat év után már illene találkoznunk – Megismertem a hangját, és valóban valami baráti érzés bizsergett bennem.

-         Figyelj, útban vagyok Budapest felé. Az I.C. a Nyugatiban a tizenharmadik vágányra fut be. Örülnék, ha várnál!

Nem kellett siettetni a szerelvényt, mert sebesen vágtatott és nyelte a kilométereket. Beszaladt az állomásba. Megmagyarázhatatlan okokból nagyon tetszik nekem ez a pályaudvar. Rendezett, jól tájékoztató, vagy, talán azért mert ez jelenti a lépcsőfokot a világvárosba? Hatalmas utazó tömeg, leszállók, felülők, nagy a tumultus. Nem sietek, csomagom nincs, helyet foglalok egy közeli padon, hogy a tömeg oszlása után felismerhessem a találkozni vágyó barátomat. Már csak egyedül ültem, emberek lézengtek a pénztárak felé, nagyobb mozgás a gyorsbüfék előtt volt. Mindegy: Nem várt, indulhatok tovább. Hamar elértem a 2. villamos végállomását a Jászai Mari téren, s miután felültem indult is a Közvágóhíd felé. Teljes lényemmel benne voltam a járművek ingadozásában, a kerekek zajában, a rángató mozgásban, valamint a hangosbemondók recsegésében. Vonat, villamos HÉV. Délben megérkeztem!

       Hosszas távollétem kissé hisztériás félelmet keltett amint a tévéhíradóban bemutatták, ahogy egy nagytestű medveölő kutya rátámadt a gazdájára és még a négy segítségére érkezett rendőrök is részesültek a kutya „vendégszeretetében”. A mienk is borjú nagyságú kaukázusi juhászkutya. Négy év távollét után összebarátkoztunk, de mivel egy gazdát ismerő, sosem volt nagy bizalmam benne. Most kissé megrugaszkodott távollétem, mialatt szabadjára volt engedve, tartottam attól, hogy a magány neki is okozhatott lelki         válságot, és minden idegentől védekezik. Senki idegent nem lehetett beengedni, ha szabadon volt, viszont nekem ő volt az éjjeli biztonság. Megkértem a taxist, hogy várjon, amíg bemegyek, nehogy meglepetés érjen.

       A meglepetés kellemes volt. Rám ugrott, a mancsait a vállamra tette és mind közelebb húzódott a nyakamhoz, nagy kuksi fejével simult hozzám.

-         Az Istenért, meg ne csókolj! – kiáltottam és igyekeztem lefejteni magamról.

Többször körbeszaladt és megállt az ajtó előtt, elállta az utam, hogy vele maradjak. Leültem a kerti székbe és simogattam az ölembe hajtott fejét. Néha a kezem után kapott, harapni akart, mindegyre fokozódott játszó kedve. Zavart, hogy hull a szőre, de nem mertem fésülni, nehogy a gubanc fájjon, és valóban rám támadjon.

      A délutánt lazán töltöttem, felleltároztam mi van ehető a lakásban és a szomorú borús időben meghúzódtam az ablak előtti fotelben és a gyenge fénynél olvasni kezdtem Sobri Jóska történetét. Tökéletes összhang volt a borús idő, a félhomály, a mély csend a történet olvasásakor.

      Másnap összecsomagoltam a lányom téli szükségleteit, hogy portázhassam Németországba. Épp befejtem, úgy dél felé, amikor csörgött a telefon.

-         Szia! Végre sikerült elhatároznom magam! Csütörtökön szabad vagyok, van kevés elintézni valóm, de ígérem, hogy déli kettőkor nálad leszek.

A nagy napon már korábban hozzáláttam a felkészüléshez. Sör, bor, kenyérvásárlás és a „díszebéd”: török savanyú leves, rántott csirke, sült krumpli és uborkasaláta. A beígért időre minden kész volt és közben vígan eljátszadoztam a kutyával, hogy ne unatkozzon. Öt órakor jön az első tudósítás, hogy csak később érkezik, mert elhúzódott az ügyintézése és még át kell öltözködjön. Mérgemben a kutyával megosztva elfogyasztottuk az ünnepi ebédet. Miért ne, hiszen egymást is ünnepeltük. A recsegő telefonban időnként a hang is részegen recsegett, aztán éjjel félegykor megérkezett és belekezdett az utazása bravúros élményeibe. A vonaton megismerkedett egy belevaló sráccal, akivel végig dumáltak, majd igyekezett útbaigazítani, de elkísérni a címre nem tudta, mert teljesen más irányba lakott. Aztán következett egy csinos lány, aki a srác ismerőse volt és megkérte, hogy vezesse be a városközpontig. Persze gyalog tette meg a három kilométert, mert a forgalom már szünetelt reggelig. A lány elköszönt, de az ő magyarázata is annyira zavaros volt tele kacskaringós eltérésekkel, észbe tartani is, pláné brahásan, és sötétben nem ment. Egy éjjeli bár bejárati küszöbén két italozó nőre lett figyelmes. Üvegből itták a bort. Tőlük is érdeklődött, majd az egyik egy jót húzott még a borból, lecsapta az üveget és felállt.

-         Gyere mókuskám, a néni elvisz. Jóképű vagy, majd ha találkozunk, természetben fizetsz! – és megmarkolta a combját.

Két részegnek jól jött a dumanélküli vigyorgás. Éjjel a néptelen külvárosi utcán nem volt kitől tartani, aztán fékezett a kapu előtt és a barátom kiszállt. A spiné engem is jól szemügyre vett mielőtt megfordult volna, aztán nagy gázzal hirtelen elhúzott.. Barátomon már távolról érződött a sör savanykás illata.

-         Te részeg vagy. – mondtam köszönés helyett.

-         Hát, azt nem mondhatnám, mert mindössze hat korsó sört ittam, de jó hangulatban vagyok és örülök neked!

-         Én is örülök, csupán igyekezhettél volna, mert én összecsomagoltam és holnap reggel utazom. Még szerencse, hogy jöttél, mert segítségemre leszel.

-         A segítség garantált, de holnap maradnod kell, hisz annyi mesélni valóm van. Bejártam fél Európát! Ez megér egy liter bor melletti csevegést. Ami újdonság és biztosan élvezni fogod Lisszabonban, Párizsban és Hágában meghívót kaptam meleg klubokba. Élmény volt belekeveredni ebbe a világba, ha láttad volna Hágában még betanított állatokkal is szexeltünk.

Na ,azt nem láttam és nem is voltam kíváncsi a nagy attrakcióra,rágondolva is forgott a gyomrom és émelyegtem Ételt nem igényelt, csupán egy doboz sört  gurított le s azzal átadtuk testünket az éjszakai nyugodt pihenésnek. A napi izgalom és lelki zaklatottság hamar meghozta a hatást és mély álomba merültem.

       Másnap korán keltem, visszamondtam a taxi rendelést, lefőztem a kávét és vártam megjelenését. Nagy későre ő is felkászálódott, brahás volt, fájt a feje és sört kért, mert szerinte ilyenkor az hozza helyre. Még nem kezdte meg a nagy élménybeszámolót, amikor csörgött a telefonja. Beszélgetés után sajnálatosan közölte, hogy a főnöke kereste és azonnal berendelte, mert a kollégája beteget jelentett, és nincs, aki helyette beálljon a recepcióba. Búcsúzáskor megjegyeztem, hogy elmaradt a bravúros élménybeszámoló, mindig hazudott, de most valahogy örültem jelenlétének, mert valóban számítottam a segítségére. Mondjuk az élménybeszámolót nem fájlaltam és nem is hiányoltam, de ezzel nem akartam kedvét szegni.

-         Rám mindig számíthatsz – mondta. -  Reggel mikor érkezel várni foglak a Közvágóhídnál és segítek vinni a csomagot és a Nyugatiban felültetlek a vonatra. – Annyira meggyőzően mondta, valahogy reméltem, hogy szavának áll.

Szombaton nincs taxi szolgáltatás, az egyetlen is pihenőnapot tart, pedig egész hét közben nincs nagy forgalma. Végül nagy nehezen akadt egy ismerős, aki vállalta, hogy levisz az állomásra, de az idejét csak úgy tudja beosztani, hogy indulás előtt egy órával fog kivinni. Nem bántam, inkább én várok, mert a vonat biztosan nem vár rám! Majdnem rosszul esett, hogy az eltöltött idő alatt, hol eső volt, meg szél, de felhőszakadozás soha. Nyomott őszi hangulat, és az események sorozata is valahogy rá nyomta  bélyegét. És most felhőtlen az ég, mindenütt vastag őszi harmat A felkelő nap aranysugárral tölti be az azúrkék eget. Nagy hatással volt rám! Valami ősi forró szeretet bizsergett bennem, csodáltam mindent, ami körül vesz és átöleltem volna a világmindenséget. Fájt, hogy itt kell hagynom Magyarországot!

       Az induló vonat nem kímélt sem időt, sem utast, őszi programnak megfelelően olyan forró melegítést árasztott, hogy ide a legmegfelelőbb a strand öltözet lett volna. Hamar eltelt az egy órai utazás és reméltem, hogy a tömegben meglátom barátom mosolygós arcát. Persze jól mondják, a remény hal meg utoljára, játszva reménykedtem. A nagy tömegben batyuimmal elindultam, remélve, hogy hátból ér a meglepetés, lihegve mellém áll, jelezve, hogy alig talált rám a sokaságban. Nem kellett meglepődnöm. Nem várt. Azon tűnődtem, miként könnyíthetek magamon, aztán nagy nehézségek árán egy bőrönddel, egy utazótáskával és a hűtőtáskával átcihelődtem a nyolc sávos úton s igyekeztem a villamos végállomásba. Messziről láttam, hogy benn van a 2.-es. Lihegve vonszoltam magam, már csak néhány lépés, kitartás!... És zárultak az ajtók és elindult. Várnom kellett a következőre, de éreztem, hogy nincs szufla bennem. Átkaroltam egy villanyoszlopot, hogy támaszkodva lecsillapodjon a sűrű lélegzetvételem. Bejött a következő és felültem. Induláskor recsegett a hangos bemondó:” Köszöntjük utasainkat! A villamos eredeti útjától eltérően, csak az Országház, Széchényi rakpartjáig közlekedik, mivel javítási munkálatok folynak a Jászai Mari téren. Köszönjük megértésüket!” Nekem köszönheti, mert nincs akivel vitatkozni, csupán a baj a tájékozatlanság! Hogyan érek a Nyugatiba? Egy idősebb férfi segített a felülésnél a csomagjaim beemelésére. ott áll mellettem.

 – Mondja – rázogattam meg a kabátja ujját – Ahol megáll a villamos, hogyan jutok a Nyugati pályaudvarra?

-         Fogalmam sincs. Hova utazik ekkora terűvel?

-         Kolozsvárra.

-         Jó messze van. Egyszer én is voltam Erdélyben, a házi őrizetben tartott püspöknél.

-         Márton Áronnál?

-         Nem hiszem, hogy ő lett volna.

-         Palota fogságban csak ő volt – és lelki szemeim előtt megjelent a püspök jóságos alakja, amit mise végeztével szórta a keresztet a gyülekezetre.

-         Valószínű, hogy ő volt. Olyan feledhetetlen misét celebrált, hogy míg élek emlékezni fogok rá. Olvasta a mai igét? – kérdezte átszellemülten.

Nem válaszoltam. Egyáltalán az állapotom sem engedte, hogy ilyen csevegésekbe bocsátkozzam. Makacsul néztem ki az ablakon, megbántani sem akartam. Végül a Vámtér állomáson átült a 4. metróra. A megjelölt helyen leszálltam Hatalmas tömeg hullámzott a Parlament körül, fényképeztek filmeztek. Az idő továbbra is ragyogó! A végtelen kék mindenségbe emelkedő tornyok még jobban kiemelték az épület szépségét. Itt dobog a világon élő minden magyar szíve. Ez a szívük: Budapest, Magyarország!

       Állok a sínpár között és tűnődöm most: hová? , merre? Mentő ötlet lett volna a metró. A Kossuth térről vissza a Deák térre, váltani a 3. vonalra és leszállni a Nyugatinál. Igen, csak ne lenne a sok mozgó lépcső. mert egyedül ennyi csomaggal lehetetlen! De azért illene mégis érdeklődni! Egy elegánsan öltözött idősebb férfi közeledett.

-         Elnézést, útbaigazítást szeretnék.

-         Was?

-         Nem vagyok turista. Megmondaná, merre van a metró lejárat?

-         Hogyne! Ott középen az a magas épület.

-         Úristen, de messze van! – sóhajtottam magamban