RÁCKEVEI SOROK FELESÉGEMNEK

 

 

Megnyugvás

 

 

Hányszor vágytalak fagyban, télben,

Meleg szobám homályos rejtekében,

Kacéran, szűzen, légy a kedvesem…

De nem kellett, csak a futó szerelem.

 

Lassan, vigyázva köröztem, mint keselyű,

Meggondolatlanul követtelek, gyáván.

Célom, hogy enyém légy, nem volt egyszerű,

S lábam-törtem szíved bársonyán.

 

Vérző sebet nem gyászol a szívem

Rozsdás lelkem beteg, nyomorult.

Rád találtam, összejöttünk híven,

S büszke fejed tenyerembe hullt.

 

 

 

Vigasztaló

 

 

Együtt találtuk meg azt az utat

Melyen járni lelkünknek régi vágya

Megőriztük első csókunkat,

Mely elkísért az örök boldogságba.

 

Túl a zsenge gyermekéveinken

Csodákra voltunk mindig éhesek.

A bűn lehúzott minket is a földre,

De Sátán mosolya nem győzedelmeskedett.

 

Megőriztük tiszta szerelmünket,

Mely vígan, andalítón kecsegtetett,

Hogy felépítsük álomvárainkat

És büszkén mosolyog ránk az emlékezet.

 

Kedvesem, hitvesem,fogom a kezed,

Hosszú volt az út, amely várt reánk  .

Nélkülöztünk, nehézségek árán,

De boldogít a két szép unokánk.

 

 

Feleségemnek, szeretettel…

 

 

Elmaradt a sok búcsúcsókos

Kétséget keltő búcsúzás,

Mikor bizonytalanul integettél

És némán nyújtottad a szád

 

Hányszor váltunk el és jöttünk össze

Fiatal szerelmünk kezdetén?

Aztán győzött   a Sors, a józan ész

És egy pár lettünk te meg én.

 

Elültek a mardosó lelki viharok,

Egymás mellett észre sem vettük

Az idő múlását, a sok

Egymáshoz hasonult mozdulatot.

 

Együtt töltött lázas évek után

Szeretetté vált a szerelem…

Már nem tudnék meglenni nélküled

Gyermekeink anyja, kedvesem.

 

Úgy volna szép és tökéletes,

Hisz együtt küzdöttük át az életet,

Kézen fogva egymás mellett

Fogadjon el az örök enyészet.

 

 

 

FEHÉRVÁRI SOROK

 

 

A koronázó templomban

 

 

Annyiszor tör fel lelkemből a zúgolódás,

Elkeserít a baj és szenvedés,

Gyújtsd fel szívemben a lángot

És ébressz bennem vágyódást Krisztusért!!

 

 

Székesfehérvárott

 

 

Hatvan év telt el zajos küzdelemmel,

S a küzdés elfárasztott, nem csoda,

Megbékélve Sorssal, körülménnyel

Újra eljöttem a királyi városba.

 

 

Fehérvári sorok

 

Utcák, terek, épületek

Között van ki ismerős.

Sok változással dicsekszik

A királyi város, az ős.

 

A kiterjedt nagyvárosban

Botorkálok tétován az éjben.

Valamikor tárt karokkal vártak

De mind eltűntek az enyészetben.

 

Nem vádolom csak magamat néha

E meggondolatlan tettemér…

Már nincs aki várna, ismerő,

Nem fogadja köszöntésem a néma temető.

 

 

 

 

CSALÓDOTTAN

 

 

Türelmetlenül állok a metró előtt,

Körülöttem áramlik a siető tömeg.

Egy ifjú áll, figyel, mosolyra nyílik ajka

És felismerem, öcsém, a bátyám fia.

 

Régóta nem láttuk egymást ,

Bennem lüktet az öröm és hála,

Csak pár szót mond és elsiet,

Elsodorja az emberek árja.

 

Bénán állok és várok a tömegben,

Ígí múlik el szeretet, rajongás?

Szívem mélyet dobban,hogy észlelem

A közönyt, mely közénk állt…

 

Mi a rákfenéje ennek a kornak

Oda minden kötelék, tisztelet?

De miért morfondírozok hiába?

Ez történt, kész, és tovább megyek.      

 

 

 

HANGVERSENY

 

 

A sötétzöld erdő

Madárdaltól hangos,

De e zenekarban

Nem kell a cimbalmos.

 

Nem kell ide hangszer,

Se karnagy, se pálca

Mégis elandalít

A dal szimfóniája

 

 

 

UNOKÁIM EMLÉKÉRE

 

 

 

Érzelmek halmaza

 

 

Rohamosan közeleg elválásunk napja,

Meddig leszek távol, csak az Isten tudja.

Biztos vagyok benne,hogy fele sem tréfa

Minden nap eljössz majd álmaimba.

 

Nyakamon érzem majd gömbölyű kis kezed,

Csukott  szemmel könnyebb az emlékezet.

Mosolyod rám ragyog, szememből könny pereg,

Szívemben, lelkemben őrzöm a képedet.

 

Elmélázva hallgatom a néma csendet…

Érzem,lassan közeleg az én órám,

Mikor újra tárt karral integet

És rohan felém az én kis unokám!

 

 

AZ ÁLLOMÁSON

 

 

Még néhány perc és indul a vonat,

Sípolása mélyen szívbe hasító.

Feszült érzés, erőltetem magam,

Hogy ne látsszon fájdalmasnak a búcsúszó.

 

Nézd, kincsem, mosolygok!

De ne tudd e mosoly mit takar,

Nem szeretném, ha hatna rád is

Az érzelem, a bús, a fanyar.

 

Minden elválásunk végzetes,

Akár köztünk a temérdek idő…

Mire hazaérek este lesz,

A sötétség lassan lopva jő.

 

Hosszú hosszú kilométerekről

Szabadon száll az érzés, gondolat,

Mindig úgy érezd, hogy melletted

Vagyok , és simogatom az arcodat.

 

Amíg e fáradt kézben erő van

Csak érted él, téged simogat,

Pedig az idő lassan dolgozik

És minket örökre elválaszt.

 

 

 

 

 

.