MENEKÜLÉS A VIHAR ELŐL 7

   Nagyon szerettem iskolába járni és jó barátnak bizonyult Mondik Zoli. Mondhatom miután feltártuk egymásnak kilétünket sülve-főve együtt voltunk. A szüleim is megkedvelték, sok esetben nálunk is aludt. Az bizonyított tény volt, nem önteltség, hogy a tanárom szerint a hegedűvel a kezemben születtem Minden egyes alkalommal, akár szülői értekezleten is a tanárok kitértek példás magaviseletemre és előrehaladásomra a tanulás terén. És mindez Zoltánt is ösztönözte. Az volt neki a legnagyobb öröm, amikor apám, Olivér, egy haverével megegyezett, akinek zongorája volt, hogy ha nem zavarja, engedje meg heti néhány órát a gyerek, gyakorolhasson. És ment akadály nélkül. Volt eset rá, hogy mindketten elmentünk gyakorolni, és úgy élvezték, mintha koncerten lennének.

      Már második gimisek voltunk, amikor az osztályfőnök behívott a tanáriba, és azt mondta, hogy a város vezetés a Március tizenötödikei ünnepségre egy helyet biztosított az iskolának egy szám erejéig. Arra gondolt, hogy Zolival amúgy is jó haverek vagyunk, próbáljuk meg együtt hegedűn és zongorán betanulni Bramstól a Magyar táncokat. Nagy hévvel nekiestünk a gyakorlatnak. Már attól tartottunk, hogy a zongora kölcsönző szomszédai háborogni fognak, de nem történt semmi incidens.. És elérkezett a nagy nap. Az egy órás műsort a mi számunk zárta. Amikor bementem a színpadra remegett a lábam, pláné mikor szétnyílt a függöny és mi, mint két madárfióka elvesztünk a nagy színpadon. Első alkalom, hogy ekkora telt házat, ekkora közönséget láttam, A földszint, a páholy, az erkély, de még a kakasülő is tömve volt.

A mély csendben megszólaltattuk az első akkordokat. És egyből elmúlt minden izgalom. A nézőtér sötét homályából mintha a nagyanyám fejét látnám kirajzolódni Bátorítóan nézett rám csillogó szemmel, selymes őszülő hajával, száján cikázó szelíd mosollyal, mint akkor az állomáson. Istenem, milyen boldog lenne, ha látna, hallana a színpadon. Mikor befejeztük hatalmas tapsorkán tört ki. Tombolt a közönség, s mi álltunk zavartan, szerencsétlenül, amíg az osztályfőnök be nem intette. Hogy fogjuk meg egymás kezét és hajoljunk meg. Felállt a közönség és úgy tapsolt, ilyen ünnepléssel még nem találkoztam. Visszatapsoltak és meg kellett ismételni

        Láttam a szüleim örömsugárzását, amint kiléptünk a Kultúrpalotából. Ott mindannyian összetalálkoztunk. Olivér lekezelt a Zoli szüleivel és meghívta hozzánk, hogy a nagy esemény tiszteletére bontsanak egy üveg bort.. De amint mentünk át a Főtéren meggondolta magát, és azt mondta, hogy egy ilyen alkalom lehetőség arra, hogy vendéglőben ünnepeljünk. A Maros éttermet választotta. Asztalt foglaltunk és szüleink Napóleon konyakkal pertusodtak le. Nekünk Kólát rendeltek, hogy koccinthassunk velük. Aztán jó minőségű Zsidveji bor mellett társalogtak. Miután többen ránk ismertek, itt is el kezdtek tapsolni és italt akartak küldeni, de apám nem fogadta el, és mindnyájan hazamentünk Sokáig az izgalomtól nem jött álom a szememre. Otthon is mindegyre csak Cicura gondoltam, mert az utóbbi időben elég gyéren érkeztek hírek felőle, és annyira legyengült, hogy a Tisztviselő telepen meg sem látogatott Később a fáradtság egyszerre kerített hatalmába és mély álomba merültem.

        A nagy fordulat három nap múlva történt. A helyi lapban egy újságírónő eléggé visszafogottan és rosszindulattal méltatta az ünnepséget. A cikket elolvasni nem volt lehetőségem, mert apám dühösen összegyűrte és a szemétbe dobta az újságot. Felindultan annyit említett, hogy a cikkből kitűnik, csodálatos volt a műsor összeállítás, ami a rendező érdeme. Megjegyzi, hogy a Magyar táncoknak sem a szerzője, sem az előadói végül is nem magyarok. Neki úgy tűnt, hogy kissé cigányosra sikerült a csárdás.. Végül a közönség kimagasló ujjongása oda vezetett, hogy a két tanuló késő este a vendéglőben is ünnepeltette magát és fogadták a gratulációkat. Azzal fejezte be, hogy valahol sántít a nevelés.

         Próbáltam koncentrálni a vendéglői estére, hisz hullára röhögtük magunkat Zolival, amikor egyik vicc a másikat követte. Apám is neki türkölőzött  és mondja, hogy a cigány nyer egy londoni kirándulást. Találkozik a komájával, aki már járt ott, de a rendőrség koldulásért kitiltotta és hazaküldte. A nyertes izgul, hogy ott hogy fog beszélni, mert külföldiül nem tud. Azt mondja a komája rá se ránts, ott londonul beszélnek, de ha lassan mondasz el mindent megértik. Miután megérkezik, bemegy egy gyorsbüfébe és mondja a pincérnek:

-          Ké-rek szé-pen egy ham-bur-gert és egy Kó-lát. – a pincér végig hallgatja és válaszol

-          Rög-tön ho-zom. Vár-jon tü-rel-me-sen..- nézi hosszan a cigány és megkérdi

-          Atyafi, én azt hittem ,hogy néger. Maga cigány?

-          Igen, uram. Magyar cigány! Romungva, de bak talo romane!- köszöntötte anyanyelvén.

-          Szent Isten! Akkor mi miért beszélünk angolul?

Kiadós röhögés után Éva is bekapcsolódott.

-          Ezt nem azért mondom, mert éhes vagyok, de bemegy egy úriember a vendéglőbe, s kérdi a főnöktől „Cigánypecsenye van?” mire a főnök „ Az van, de akkor nincs zene!”

A Zoli apja is próbálta csillogtatni magát.

- A cigány a haverjával vezetnek egy lovat, megállítja rendőr, hogy honnan van a ló?

- Sakkon nyertem biztos úr.

- Sakkon? Te hülyének nézel?

- Istenemre biztos úr! Én léptem a lóval s a komám ütötte a parasztot.

Bár maradtunk volna még, mert annyira fokozódott a derűs hangulat.

        Olivér mikor már valamennyire megnyugodott, asztalhoz ült és választ írt a cikkre. Gondolkozott, hogyan kezdje, és hogy kategorizálja, mert aki ilyen beállítással beszél Bramsról, ott baj van az emeleten. Az a csodálatos, hogy egy ilyen nagyhírű művész elmélyült a magyar népzenekutatásban és feldolgozásban? Továbbá szégyenletes az a fajgyűlölet, ahogy ír a két tanulóról. Igen, cigányok, na és? Ez a fontos, vagy a teljesítményük? Ha az újságírónő behatóbban foglalkozna zenével és olvasná az aktuális cikkeket, mi a véleménye egy svéd zenetörténész újabban megjelent cikkéről, melyben felteszi a kérdést, hogy hol a magyar zene, mert ápolóiról alig hallani. Végigjárva Magyarország vendéglőit és kocsmáit, csupán cigányzenészekkel találkozik az ember, akik a lelkesedéstől beleizzadva húzzák az úgymond „magyar” talp alá valót. A cikket azzal fejezte be, hogy ha már ennyire alpári módon próbált elkedvetleníteni két kezdő tehetséget az a minimális elégtétel, ha bocsánatot kér tőlük

         A cikk megjelent, de a körülményekre és hatására már nem emlékszem, mert akkor nagy csapás ért bennünket. Hirtelen elhalálozott Cicu. .Nagy volt a döbbenet, de én nem mentem a temetésre. Éva tökéletesen megértett. Nem hangoztatta a végtiszteletet, ráérzett a gondolataimra, hogy nem akarom Cicut halottként látni. Emlékeimben azt a melegszívű cigányasszonyt őrzöm, aki nem csak kártyavető és tenyérjósló volt, meg néha átkozódó, hanem talpig becsületes, családjáért élő, Istenfélő keresztyén. „Mert nem múlnak el, kik szívünkben élnek, hiába szállnak árnyak, álmok, évek.” Itt a magányomban egyedül akarok emlékezni, s ha este megszólal a templom harangja, rá gondolok halkan, büszkén de sosem zokogva!

        Idő kellett, amíg felocsúdtunk a gyászból és akkor jött a kíváncsi, de örömteljes döbbenet. Végre nagykorú lettem és felbonthattam a nekem címzett borítékot. Én nem tolongtam és valahogy természetesnek tűnt, hogy Olivér bontsa fel, mert hisz az ő barátja volt és határozottan őt illeti meg mint családfőt. Láttam rajta, hogy lelki tusában szenved, felülkerekednek emlékei, de nem szóltam. Felbontotta és egy rövidke levél volt a bankbetét mellett. Megnézte mindkettőt, aztán a levelet átadta.

-  Ez neked szól. Olvashatod hangosan is, ha nem baj.

-  Kedves Gyermek- így kezdődött  -  Olyan nehéz futurológistának lenni, mert ki tudja tizennyolc év múlva milyen állapotok lesznek. Az én életem kisiklott, senkim sincs, egyetlen igaz barátom az édesapád. Utolsó találkozásunk alkalmából örvendeztetett meg, hogy örök megemlékezésként az én nevemre kereszteltetett. Én azt úgy éreztem, hogy ha nem is voltam a szent ceremónián, de a keresztapád vagyok. És keresztszülői ajándékként folyósítom kevéske vagyonom egy részét, hogy az által lehessek a segítségedre. Ami nem jött össze Olivérrel, valósuljon meg általad. Az elképzelésem szerint, ha te is az orvosi pályát választhatnád, mert különösen a kutatómunka izgalmas és lenyűgöző. Ez a letett összeg tizennyolc év alatt annyit kamatozik, hogy majd az akkori lehetőségnek megfelelően, sokat segít. Arra gondoltam, hogy az orvos mindig képezi magát és tanul, ahhoz minden friss tanulmányt meg kell vásárolni. Ezt javasolom neked is.

          Drága Krisztián, remélem helyesen írom a neved, mert sajnos magyarul nem volt lehetőségem tanulni, kívánom légy bátor és kitartó .Eltekintek attól , hogy majd a feltámadás után találkozunk és, hogy onnan fentről kísérem lépteidet. Én jó ortodoxnak tartom magam, elismerem Isten mindenhatóságát, csodáit, leszámítva a feltámadást és az örök életet, a mennyeknek országát, ahonnan lépten-, nyomon kísérjük szeretteinket.

          Kívánom, hogy légy szüleid büszkesége, mert az nekem is elégtétel!

                                                Bukarest, Coltea kórház, Dr. Cristian Buzatu

        Olivért könnyekig hatotta a levél, és mindegyre felszínre jöttek a rég múlt emlékei. Szó nélkül felállt és elment. Gondoltam és éreztem, hogy a temetőbe megy, és megemlékezésként virágot visz egy ismeretlen sírra.

               „Bármilyen messze vagy tőlünk,

                 Amíg a szívünk dobogni fog, 

                  Kedves lényed, szép emléked

                  Szívemben élni fog!”

Csendes álma fölött őrködjön az örök szeretet. Gondolom ott és akkor zárta le minden érzelmét véglegesen a doktor iránt.

         Hazaérkezve, már a régi Olivér volt, tele jósággal, higgadtsággal.. Láttam rajta, hogy fontos mondanivalója van, megfogtam a kezét és bevezettem a szobámba.

-  Édesapám, most hallottál mindent, tisztában vagy az eseményekkel és részletekkel, tőled várom az ésszerű megoldást.

-  Fiam, nehéz beleavatkozni, kontárkodni valaki életében. Te végül is úgy döntesz, ahogy akarsz, és jónak látod, de az én nézetem szerint tüskés, göröngyös út a művészek útja. Sosem tudod hol és mennyi megalázás ér, és nagy küzdelem, ha azt szeretnéd, hogy utcát nevezzenek el rólad. Elhiszem,hogy szereted, kedveled a hegedűt, gyakorolhatod is, de hobbi szinten. Kedvtelésből lehetsz tagja bármely együttesnek, de arra elkötelezni magad, hogy ez legyen a megélhetési cél, merész vállalkozás. Én megtettem érted az első lépéseket, de engem letaglózott már az első lekicsinylő véleményezés. Bárhogy döntesz, rám számíthatsz. Most meg első dolog szakembert keresni, aki rendezi a bankügyeidet, befektetés, folyószámla, ezekkel sok bíbelődés van, de bízd rám! 

         E beszélgetés után döntöttem, igazat adtam Olivérnek, de senkinek nem említettem a jövőre vonatkozó terveimet. Ezt az évet kijárom, és utána átiratkozom egy elméleti középiskolába, ahol a fő tantárgy a biológia és szerves vegytan Zolinak sem említettem, hogy ne kedvetlenítsem el. Még sokszor felmásztunk náluk a diófára és mulattunk a cigány történeteken.

      AIDS-t állapít meg az orvos és javasolja a cigánynak, hogy menjen ki a tóhoz és kenegesse iszappal magát.

-  S az segít, doktor úr?

-  Annyiban, hogy megszokja a földet.

      Halálra ítélik a cigányt, és akasztás előtt teljesítik utolsó kívánságát. Arra kéri, hogy engedjék még egyszer a wc-re. El is megy, telik az idő, már egy fél óra is eltelt, elmegy a hóhér, hogy lássa, mi van vele? A cigány maszturbál és minden magömlésnél mondogatja  „meneküljetek gyermekeim!”

    Nagy tűz ütött ki a telepen, meggyúlt a Lináék háza. Mindenki menekült, mert felrobbant a gázpalack is. Egyszer csak mondja Lina az urának,

-  Te ember, nem érzed milyen karamell szag van?

-  Hogyne, há a cukorbeteg anyád beleégett!

     Hálás voltam Istennek, s a sorsomnak alakuló életemért. Helyeseltem az Olivér látnoki bölcsességét. Igaz még csak távlati volt, de már elképzeltem magam fehér köpenyben, nyakamon a sztetoszkóppal és zsebemben a pecsét Dr. Turdean Kriszti felirattal. Vajon mit szólna az én melegszívű áldott nagyanyám, Cicu, ha így látna, aki szerint a cigány csak napszámra és lopásra születik. Már fogamzott bennem a gondolat, hogy csakis az övéké, a népem orvosa szeretnék lenni, rajtuk segíteni. Emlékezeteimben újra meg újra felidéződött       a Cicunál eltöltött sok nyár és a muris cigány történetek. Szinte hallottam amikor Biri, a nagyi szomszédja az ablak alatt ütlegeli részeg férjét s mind azt kiabálja:

-  Megint bérugtál, hogy kövesedjen meg a bendődben, te akasztófára való! Minek kell ágálj a magyarok előtt, azoknak van pínzük, de te olyan csóró vagy, hogy az aranyered is pléhből van.

Végre megnyugodtam. Bekövetkezett! Szétoszlottak a viharfelhők, nincs több menekülés, mert örök szeretetben együtt a család.

                                           V É G E

2