KÍGYÓK KEBLÉN DIDEREGNI…

Minden országban, minden időkben a területi-adminisztratív felosztás elsősorban a lakosság minél jobb megfigyelését hívatott. Ez különösen érvényesül a szocialista tábor berkeiben. Romániában a háború utáni békebeli felosztás ezerkilencszázötvenben volt. Nem azt verték dobra, hogy szovjet modellre kell átállni és nyalni a Szovjetuniótól, úgy magyarázták, hogy a monarchia a nagybirtokosok elvét vallotta és a területi felosztás is azt hivatott követni. Figyelemre méltó, hogy az erdélyi Bihar megye szinte a fél Partiumot felöleli, míg az Észak-Moldvai Tutova megye csupán egy köpés ehhez mérten. Így aztán felosztották az országot tizenhat tartományra és a tartományokat rajonokra, ami a régebbi járásoknak felelt meg,de  kellett azonosulni a szovjethangzással. Később ugyancsak sztálini parancsra, ezerkilencszázötvenkettőben létrejött a Magyar Autonóm Tartomány, mely elvileg autonómiát hivatott biztosítani a tömb magyar lakosságnak, a Székelyföldnek, de csak a név volt megtévesztő, mert a terület továbbra is központi irányítás alatt volt. Annyi változást engedélyeztek, hogy a tartomány területén minden helyiségnév románul és magyarul ki volt írva, magyar volt a Néptanács elnök, a tartományi párttitkár, de találó volt a székely mondás, mely csavaratos észjárással kitalálta, hogy magyar az autó, de román a sofőr. Később Gh.Gh. Dej halála után Ceausescunak kellett vegyészkednie, és oldani a lehetőségeket. Olyan kézzelfogható aljassággal hozakodtak elő, hogy a dél Székelyföld elégedetlenkedik azért, hogy minden hivatalos dolgaik intézésére, Marosvásárhelyre kell jönniük, pedig Brassó közelebb van. Ők kérik,hogy tartozzanak Brassó tartományhoz .Így került a két színmagyar rajon, Sepsi és Háromszék Brassóhoz, de hogy fennakadás ne legyen az adminisztrációban két román rajont,Brassótól Segesvárt és Kolozs tartománytól Marosludast a másik kettő helyett adományozták, a már új nevet viselő Maros Magyar Autonóm Tartománynak. A szkeptikusabbak azzal magyarázták, hogy ez által még jobban megerősítették magyarságában, mert a Maros Erdélyből ered és Erdélyen áthömpölyögve Magyarországon ömlik a Tiszába.

          A vezér garnitúraváltással a tartományi felosztás nem tetszett, mert túl nagynak tűnt és kevésbé átfoghatóbbnak. Az elégedetlenkedőket, ellenállókat későn vették észre és leplezték le. És ebbe a kategóriába nem csak a nemzetiségek, főleg a magyarok tartóztak, ,így ellenállást tanúsított az ortodox egyház bizonyos része Olténiában. Sokan megtagadták azt a központi határozatot, hogy az istentiszteletek bekezdésében először név szerint a párt fővezérért kell imádkozni, és kérni Istent, hogy adjon neki erőt és egészséget. Ekkor kezdett kibontakozni egyesekben a vágy, hogy a bizánci hit ne legyen feldarabolt nemzeti, hanem egységesen Konstantinápoly, a mai Isztambul legyen a központja. Ezért nagyon sok papot meghurcoltak. Moldvában, a már elrománosított csángó papok körében is a párt vezetés minden eszközzel meggyőzést akart elérni,hogy létesítsenek egy úgymond Nemzeti Vallást, mely srukturálisan azonos legyen a romai katolikussal ,de szakadjon le a Vatikántól és a pápai vezetéstől. .Itt is sok ellenállót meghurcoltak, másokat meg szócsőként küldték a Vatikánba meggyőzés céljából, de egy sem tért vissza. Ezek a kudarcok érlelték az új helyzetet.

           Ezerkilencszázhatvanötben jött az új elnevezés, Románia Szocialista Köztársaság, és az új felosztás harminckilenc megye. Első megtévesztő látszatra harmincnégyet terveztek és a terv szívet melengető része volt a Székelyföld egy tömbbe osztása Hargita elnevezéssel és Csíkszereda székhellyel. De a konkolyt már előre elvetették. Elsősorban Sepsiszentgyörgyöt sarkallták, hogy ne vesse alá magát az elmaradott Csíkszeredának, mert mind kulturális mind ipari szempontból sokkal előbbre áll. Így sikerült elérni, hogy az elsődleges terv valósuljon meg, mert a közhírré elsődleges csak porhintés volt. A székelység egy tömbbe vonása mindig az autonómia törekvéseket sejtette, s ez a hatalom szerint állam az államban akar lenni. Előkerült az előre álmodott végleges térkép, mely szerint harminckilenc megyét jelöltek meg. S így elérték a célt, hogy nem lesz tömb magyarság. Kétfelé osztották a Székelyföldet, Hargita és Kovászna megyére, és hogy lakosságilag is megfeleljen Hargita megyéhez kanyarították Maros megyétől  a valamikori Maroshéviz rajont,mely túlnyomó részben román volt,míg Kovászna megyéhez a száz százalékban román moldvai településeket                 Bodzaforduló központtal.

       Hadd lássuk a továbbiakban, hogyan alakult Csíkszereda helyzete, mely abban az időben szín magyar lakosú város volt. Az ellentétesedés kártyáját továbbra is játszódták, de most már Székelyudvarhely és Csíkszereda között. Tudni kell azt, hogy Székelyudvarhely minden időkben a székely anyaváros szerepét töltötte be, most sem szeretett volna alább maradni. Szeredának egyetlen erős ütőkártyája az volt, hogy itt haladt át a négyszázas fő vasút útvonal, míg Udvarhelynek csak mellékvágánya volt a háromszázas fővonalhoz.. Persze a központ hagyta és élvezte a balhét, amit Ceausescu is élő egyenesben követett. Szabályos tiltakozó bizottságok alakultak és követeket készültek küldeni Bukarestbe Csíkszeredában senki nem dolgozott, a város lakossága és a Gyímes völgyi csángók is együttesen skandálták a városi pártbizottság épülete előtt, hogy Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk.! Udvarhelyről meg válaszként berobogott az autóbusz, melynek felirata: Székelyurvarhely, szabad megyei város - Csíkszereda község. Elkerülhetetlen volt a békítő bukaresti utazás. Személyesen Ceausescu fogadta a küldötteket, székely villásreggeli volt a teríték, udvarhelyi szilvapálinka, verthéjú házikenyér, füstölt szalonna és lilahagyma és csikszentkirályi borvíz.. Ilyen családias hangulatban folyt a tárgyalás,de mindenekelőtt a csíkiak véleményére volt kíváncsi. Azok kifogásolták, hogy Udvarhelyt van ki védje Bukarestben,mert Fazekas János Központi Bizottsági tag udvarhelyi. A főtitkár mosolyogva mondta, hogy ezután személyesen védi a csíkiakat. Csíkszereda a tervek szerint földrajzi fekvését és elérhetőségeit tekintve megmarad megyei székhelynek és Udvarhely megyei rangú város lesz,vagyis nem lesz alárendelve a megyei székhelynek.

          A további szervezkedés is meg kellett feleljen a ripacs kirakatnak, hogy látszatot keltsenek. A megyei elsőtitkár magyar kellett legyen, de arra ügyeltek, nehogy helybélire essen a választás, rögtön került egy gyenge jellemű nagyváradi pártkatona, aki mesterségét tekintve borbély volt,de jól tudott bólogatni mindenfelé. Csak a megyei nagygyűléseken beszélt magyarul eléggé helytelenül, más alkalmakkor csakis az állam nyelvén beszélt mindenkivel. Kellett, ha meg akart maradni. Aztán a többi garnitúra tagok persze, hogy mind románok voltak. A látszat kedvéért csupán csak Csikszeredában volt külön román és magyar elméleti középiskola,a többi szakközépiskolákban annak ellenére,hogy elenyésző volt a román nemzetiségű tanuló, csak románul folyt a tanítás és az igazgatók is mind románok voltak.

Tanügyi berkekben próbálkoztak iskolák egyesítésével,de nem volt „alapanyag”, mert az ötvenezres lakosságba mindössze nyolcezer románt sikerült toborozni,és ezek csemetéi mindössze egyetlen iskolában tevékenykedtek anyanyelvükön,mert a többi tízben csak magyarok voltak. Aztán az óvodákban csak beleszóltak, párhuzamos csoportokat hoztak létre, de a román csoportokba is magyar gyerkőcöket kényszeríthettek.

          Csíkszereda minden képen a fejlődés útjára lépett. Központi támogatással a valamikori szövetkezetek gyárakká duzzadtak, ily módon is helyet adva a Moldvából beáramló és betelepített románoknak. A nagy örömben és megelégedésben senkinek sem tűnt fel hogy lassan a vezetési garnitúra is cserélődik, és mindegyre románok veszik át az igazgatói székeket.. Csak a szkeptikusabbak gondolkodtak Petőfivel:” habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr!” Újonnan végzett egyetemisták igyekeztek letelepedni és tették, amíg lehetett, mert később itt is meghúzták a gyűrűt és csak a regátiak előtt volt nyitott a kapu. Annyira erősödött a magyar identitás, az összes utcákat román és magyar felirattal látták el. Voltak ugyan tükörfordítások, ami ártott a magyar helyességnek, mint például Galambok utca, Jegenyék utca, de a lényeg az volt, hogy végre magyarul is ki van írva. Fokozatosan minden hivatal és intézmény homlokzatán is megjelent a magyar felirat És ezt követte a megye minden városa Maroshéviz kivételével, ahol a nyakatekert nacionalisták Románhévízre szerették volna változtatni a város nevét,de erre nem kaptak engedélyt. Később mikor már Kovászna megye is követte a példát, jött a sátáni orv puhatolózás, egyes elvtársak Központi Bizottságban feltették a kérdést, hogy Hargita és Kovászna megyékben, különös tekintettel Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön kell-e románul tanulni. De csak puhány módon tették,mert arra mindenki emlékezett,hogy a főtitkár védnökséget, vállalt Csíkszeredáért, ottjártakor a központi parkban fenyőfát ültetett, igaz azt ötször újra kellett ültetni, hogy megmaradjon, és nem ismerhették a véleményét. Egyelőre minden maradt.

         Az ifjú egyetemet végzettek sem fecsérelték az időt, szabad folyást engedtek elképzeléseiknek, és különféle fórumokat szerveztek, ahol a nemzeti identitás volt a fő téma.. De ezt már nem nézték jó szemmel az elvtársak. Első lépés volt, hogy minden erdélyi nagy magyar városban rövid időn belül fel kell állítatni az Ismeretlen román katona emlékművet. Csíkszeredában elvből, vagy iróniából a Ceausescu fenyője mellé állíttatták Végül egyedül Sepsiszentgyörgyön nem lett ismeretlen, mert a városban elnevezték Bélának, és román, magyar ekként ismerte, Béla lett a tájékozódás irányadója.

            Az egyik nagy találkozóhely a Művészeti Népiskola színházrendezési köre volt. Itt beszélték meg nem éppen madárnyelven a napi aktualitásokat. Sok esetben elkerülte a figyelmet, hogy minden háromból egy besúgó. S ez nem tett kivételt sehol. A magyarok körében is találtak Jánusz-arcu” katonákat” és nem is egyet. A kulturális élet nagy lépésben haladt és igény is volt rá. Egyre ügyeltek, nevezetesen, hogy ne essen ki a hámból, és ne törekedjen magaslatokat elérni. Váltig hangsúlyozták,hogy Csíkszereda nem lenne képes egy színházat eltartani, pedig igény volt rá., mi sem bizonyítja jobban, mint az,hogy a magyarszínházaknak, a kolozsvári kivételével bérletes előadásaik voltak telt ház előtt és így sem tudták kielégíteni az igényeket. Egy- egy darabbal vissza kellett térjenek. Körülményesen,de csak engedélyezték a Népszínház amatőrökből verbuvált megalakulását. Bemutatkozó előadás az Igaz Szó díjat nyert Imets Dénes Veszedelem című drámája, mely a  madéfalvi veszedelmet volt hívatott feleleveníteni. Fergeteges sikere volt. Ritkaság számba megy, hogy egy amatőr együttes huszonhatszor vigye színre a darabját. Egyetlen hátránya volt, hogy a szerző rendezte és nem rendelkezett megfelelő hozzáértéssel, őt kielégítette,hogy behunyt szemmel hallja a saját szövegét. Abban az időben szervezték a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színházban a Nemzetiségi Színházak Kollokviumát, melyen a hat magyar színház mellett részt vett a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet, a temesvári és szebeni német színház, a bukaresti zsidó színház és nem hiányozhatott a Bukaresti Nemzeti Színház, mely román fordításban adta elő Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Így volt teljes a kép és fergeteges a siker!

           A második Kollokviumot bővíteni akarták mind program és részvétel a csíkszeredai és dicsőszentmártoni Népszínházak hozzáadásával. Így sorrákerült volna az Imets Dénes Veszedelem drámája, valamint a dicsőszentmártoniak által előadott Sütő darab Advent a Hargitán mellyel Budapesten is nagy sikerrel szerepeltek. Viszont a hatalom fő muftiijainak túl nemzeties hangulatot teremtett a kollokvium és már a meghirdetett megkezdés előtt egy héttel betiltották véglegesen.

           Az előkészületek alkalmával a biztos sikerért, az Imets dráma rendezésére és színpadra, vitelére a Népszínház felkérte László Károly sepsiszentgyörgyi színészt, aki meghúzta a darabot a fölösleges sallangoktól és a kész élvezhető darab négy órásról három órásra csökkent. A szerző nem vett részt egyetlen próbán sem  A rendező elképzelése az volt,hogy a kollokvium után végig viszi a darabot az erdélyi magyar színházak városain. Mivel a bemutatás egyben a kollokviummal Sepsiszentgyörgyön lett volna esedékes, a többi kiszállási helyek Brassó, Temesvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad és Szatmárnémeti lett volna ..Amiért a Kollokvium elmaradt ahhoz, hogy a darab előadható legyen azon a skálán amelyen a rendező elképzelte  főpróbát kellett tartani egy cenzor bizottság előtt, melynek tagjait a helyi pártbizottság „katonáiból”toborozták. Megtörtént az előadás, a rendező ujjongott az elégedettségtől, majd következett a bizottság véleményezése.. Mi tűkön ülve vártuk az eredményt, mely másfél óra múlva született, amíg minden „hozzáértő” kifejtette véleményét. Elsőnek a rendező rohant ki és jelentette nekünk, hogy ő nem hajlandó csúfságot űzni Imets darabjából. Ugyanis a bizottság az előadható részt 30 percre zsugorította. Így maradt el a nagy székely történelmi esemény népszerűsítése Erdély- szerte.

           Ezt az intermezzót csak érdekességnek szántam, hadd bontakozzon ki a közvéleményben a mindenkori kisebbségi élet és megtorlás. Az én igazi kálváriám hasonló kicsiséggel,de régebb kezdődött .Akkor már megjegyzett voltam! A sógornőm révén, aki központosított igazgatónő volt a zonális Kászoni iskolákban, kapcsolatba kerültem a prágai Jozef Hiza eszperantistával. Buzgón tanultam a nyelvet és sűrű levelezés alakult ki köztünk, ami aztán bővült Nyugat- Németországi és Hollandiai kapcsolatokkal. Jozef eljött baráti látogatásra a megyénkbe. Abban az időben az elszállásolásra engedélyt kellett kérni, és csak rokonokat volt szabad fogadni. Ő simán a kászoni katolikus esperesnél szállt meg, de nála szálltak meg a központi pártvezérek is vadászatok alkalmából, miniszterek is jöttek s ez nagy lehetőség volt bármilyen aktuális nehézségből való kilábalást eszközölni a falunak. Jozef is barátként szállt meg nála. Tisztában volt a helyzettel és Szeredába való érkezését a Hargita étterembe jelentette be. Itt találkoztunk és akkor lettem figyelmes mennyi ismerőse, és barátja van közös körünkből. Néhány mérnök és közgazdász, akik tanulmányúton voltak Prágában ismerték. Mi külön elbeszélgettünk és egy adott pillanatban, mivel közelben laktam eliszkoltunk a lakásomra, és ott adtam át a neki szánt ajándékot és én is kaptam tőle egy eszperantó nyelven kiadott világatlaszt.

               Az asztaltársaságot nem tudom hogyan érte, félelmemben nem mertem érdeklődni, de engem másnap felszólítottak, hogy a szekuritáte vörös szőnyegén végig sétálva lépjek be a főparancsnok elvtárshoz és adjam nyilatkozatba, honnan ismerem ezt a cseh férfit, milyen kapcsolat fűz hozzá és miről beszélgettünk a vendéglőben?