Jöjjetek énhozzám / 4

          Június 19.

Megkezdődtek a kihelyezések. Ilyenkor is fenn állt a lehetőség arra, hogy van, akit meghívnak, másokat meg az elért eredmény függvényében helyeztek kisebb vagy nagyobb gyülekezetekbe. Nekem szerencsém lett volna a legjobb pályázatokra, de Árpival úgy tervezgettük, hogy lehetőleg egy helyre menjünk. Így esett a választásunk Erzsébetvárosra a valamikori Ebesfalvára. Tudtuk, hogy annyira félreesik minden forgalmas helytől, hogy érte tolongás nem lesz.. Nekünk azonban bejön mert két kis gyülekezet van. Nem nagy sem a református, sem az evangélikus. Mindkettő külön – külön néhány száz lelket számol.. Minden ellenvetés nélkül megkaptuk, a kinevezést és elfoglalhattuk hivatásunk színhelyét. Megfeszített erővel kellett dolgozni, mert eléggé elhanyagolt gyülekezetek voltak. Evangélikus lelkész már évek óta nem volt és a református papokban sem volt kitartás, rövid idő után tovább léptek.

              Segítettünk egymásnak és nemsokára munkánknak meglátszott az eredménye is, mert kezdett telt ház lenni minden istentisztelet alatt. Egyes evangélikusok lelkész hiány miatt ide szoktak. Kellett a meggyőző munka finoman, óvatosan, nehogy megsértsük, de térjenek vissza hitük világába. Unalomra nem volt idő, de szórakozásra sem. Igaz kínálkozó lehetőség sem nagy. Mire minden követelménynek eleget tettűnk a jobb szolgálat érdekében saját elképzelésünk skáláján, jött az első pofon. Árpit áthelyezték Aradra. Számomra nem volt más kilátás, éreztem nekem maradnom, kell. Ekkor éreztem elérkezettnek az időt a családalapításra és megkértem és feleségül vettem Dórát.

               Ide költözött és nagyon tetszett neki a kisváros. Boldogok voltunk és örültünk egymásnak, mint soha. Annyira kellemes volt elcsevegni a rég múlt ártatlan történetein. Mennyi mindent éltünk át együtt, amikor az osztály két táborra szakadt, a kommunista ivadék és a papkisasszony csoportjaira. Még a Sors is úgy akarta, hogy gyermekkorunktól felnőtté válásunkig szinte kéz a kézben haladjunk. Neki köszönhetem, hogy végül én is keresztyén lettem.

              Guszti bácsi, az áldott tiszteletes úr, az apósom, elég gyakorisággal, már ahogy az ideje engedte felkeresett, és olyankor átvette a szolgálatot. Zsúfolásig telt a templom. Dóra csak tanítói besorolást kapott, a tanári helyek mind foglaltak voltak. Bíztatták, hogy a szakos tanárnő két év múlva nyugdíjba megy, s akkor igényt tartanak rá. De azt mi már nem tudtuk megvárni. A püspökségen versenyvizsgát hirdettek a titkári poszt betöltésére. Én is bizakodva jelentkeztem, apósom is bíztatott, hogy próba szerencse. Feltétel csak annyi volt,hogy ismerje valamelyik világnyelvet. Na persze az orosz kivételével, pedig nekem az ment volna. Könnyen ment a német nyelv, mert szász településen nőttem fel és már gyermekkoromtól beszélem, szintúgy a jiddis, de az sem számított a feltételek közé. Összeállítottam az iratcsomót és személyesen leadtam. Azt említették, hogy eddig egy vetélytárs jelentkezett, de nem árulták el, hogy ki az illető. Mintha az változtatott volna a helyzeten. Arról is tudomást szereztem, hogy Dr. Szőcs Endre professzor újabban nagy bennfentes a püspöknél. Ezen nem csodálkoztam, mert lényegében csak a besúgói kötelezettségének tesz eleget. .Köztünk mindig paprikás volt a hangulat és azzal volt szerencsém, hogy semmi kötődése nem volt a szakdolgozatomhoz., mert akkor nekem sem sikerült volna jelesre. Nagyon pikkelt rám mert nekem is meg volt az információs szálam, melyen kiderítettem, hogy őkegyelme a doktorátusát a minisztériumtól kapta. A Vallásügyi szakosztályon dolgozott, amíg az államvédelem be nem hálózta s úgy került mint megbízott besúgó az intézethez. Mivel színvonalát tekintve csakis doktorált professzorok taníthattak, könnyű volt az ő neve elé is odabiggyeszteni a Doktort. Megbízatása abban állt, hogy jelentéseket tegyen diákokról, tanárokról és magyar nemzetiségű kultúremberekről, akikkel érintkezésbe léphet. Sejtette vagy rájött, hogy ismerem a stikáját és igyekezett vagy keresztbe tenni, vagy ellenségeskedni.

          Rohamosan közeledett a megmérettetés. Izgalommal telten indultam útnak és hiábavaló volt az imádkozás lelki nyugalmat nem adott. Nem tudom kinek az ötlete volt, hogy egymástól távol, külön terembe vizsgáztassanak. Én tőlem telhetőleg maximálisan kidolgoztam a tételt. Egy hét múlva volt az eredményhirdetés. Számítottam a sikertelenségre,mert csak kiszivárgott, hogy a másik jelentkező Szőcs Endre protezsáltja volt. És az is,hogy a külön termes cirkusz is az ő agyszüleménye volt, hogy ne lássa senki amint megírja a másik dolgozatát .Ki mert ellene szót emelni? Ismerték!

          Levelet írtam a püspöknek, elégedetlenségem és elkeseredésem fejeztem ki, mivel a kiértékelésnél nem vették figyelembe teljes idei szorgalmamat és a magna cum laude végzettségem. Ha ennyire nagy a részrehajlás és Szőcs Endre az Atyaisten, kérem az engedélyt, hogy részt vehessek a Nagyváradi egyházkerület Aradra meghirdetett pályázatán.. Egyszersmind véglegesen szeretnék távozni az egyházkerületből.

           Megjött a jóváhagyás és ismét forró szívdobbanások kíséretében reméltem, hogy újra együtt lehetek Árpival. Megérkeztem Nagyváradra, de álmomban sem hittem volna, hogy az ördög keze ilyen hosszú, eddig is elér. Szőcs Endre itt is megakadályozta és derekbe törte minden reményem. Óvatosan és ravaszul azzal fogadtak, hogy a pályázatra már tizenöt jelentkező van, így nem tartják érdemesnek a próbálkozásom, már csak azért is, mert az eddigi jelentkezők zöme a környéki és ismeri a gyülekezet. Nem volt mit tennem, vissza már semmi esetre! Döntöttem, elfogadok bárhol gyülekezetet, mert dolgozni mindenhol kell.

          Várták a döntésem és örömmel fogadtak. Nem számítottam, hogy az örömüknek farizeusi háttere van. „Odavetettek” egy kis bányatelepre, ahonnan mindenki menekült.

Én edzettnek éreztem magam, és beláttam, hogy itt még jobban kell „megharcoljam ama harcot”. Nekem valahogy kijár, hogy elbitangolt szétesett gyülekezeteket kell talpra állítanom.

Mindenben a jó annyi volt, hogy Dórának is volt helye az iskolában és tanári minőségében dolgozott. Két napig vártam, amíg előkerült a gondnok. Köpcös falusi emberre vártam és bejött egy szikár sápadt arcú ember, akit talán már kikezdett a szilikózis, mert vallomása szerint tizenöt éve dolgozik a bányában. Átnéztünk mindent, minden elhanyagolt átírást, jegyzőkönyvet, leltárt. Azt mondta, hogy itt két, három hónapnál egy pap sem maradt tovább és biztos benne, hogy én is tovább lépek.

- Nem barátom – mondtam – Én a hit terjesztésére tettem esküt. Feladatom szolgálni az emberek hitéletét, rávezetni minden áhítozó és eltért lelket az Úr útjára.

- Az majd kiderül tiszteletes úr. Váradon ért a hír, hogy új papunk van. De nem siettem, mert ki számolja, hogy az idők folyamán már hány új volt?

           Az első istentiszteleten sokan voltak. Inkább a kíváncsiság gyűjtötte őket, mint a lelkiismeret. Aztán kezdtek lemorzsolódni, míg végül kialakult egy stabil gyülekezet. Hivatalom elfoglalásának már a harmadik vasárnapján püspöki vizitáció érkezett az esperes kíséretében A telepen feltűnést keltett, mert mióta itt élnek nem láttak olyan eseményt, hogy egyszerre három palástos pap vonuljon be a templomba. Mind a köszöntő, mind a prédikáció sikeres volt. A vendégek elcsodálkoztak azon, hogy annyi rossz hír hallatára telt ház volt Ez azt jelenti, hogy a településen van lelki élet és igény az egyház jelenlétére.

            Megjelent az első bátor ember, aki keresztelni szeretett volna. Igaz a gyermek már két éves, de eddig nem volt lehetőség a megkereszteltetésére vagy pap nem volt, vagy ők nem készültek eléggé. Behívtam az irodába és kikerestük a nyilvántartóból a rávonatkozó bejegyzést. Kiderült, hogy egyházfenntartást még eddig nem fizetett.

- Nézze atyafi – kezdtem – az egyház egy intézmény, amit a hívek adományaiból tartanak fenn. Ez így van mióta a világ. Amíg nem rendezi járandóságát, nem tehetek semmi szolgálatot. Felajánl egy összeget, a többit elnézem, kifizeti a keresztelési díjat és vasárnap megejtjük. Az egész magának négy pofa sör, de rendezve van a család nyilvántartása.

Nem kellett sokat győzködni, benyúlt a zsebébe, kihúzott egy marék pénzt és az asztalon kezdtük kisimítani. Ez egy új lökést adott, mert apránként folyamatosan jöttek az igények,  hol keresztelésre, hol meg esketésre. Elhanyagolódtak a sákramentumok.

             A feleségem magalapítottá a Nőszövetséget és munkához is láttak. Első dolguk a temető rendbetétele volt, majd a templom körüli parkosítás. Meggyőződtek, hogy maradni fogok, nem fordítok hátat és rövid időn belül komoly közösség alakult. Arra is hajlandó voltam, hogy minden váltás előtt, aki érdemesnek tartotta és igényelte eljött a tíz perces sitt előtti közös imára.

              Igyekeznem kellett a nagy munkaláz mellett értesíteni a barátomat, Árpit is, hogy itt vagyok, megérkeztem, a megmérettetésre nem engedtek, de élek és dolgozom. Ő jött elsőnek látogatóba. Örömkönnyes szemmel köszöntöttük egymást annyi idő után. Beszámoltunk mindenről egymásnak, amit átéltünk távollétünkben és fogadkoztunk, hogy most már a közelséget ki kell használni..Nem csak építeni, de tovább kell mélyíteni barátságunkat.. Beszéd közben nézegettem, mérlegeltem és láttam, hogy az idő nem telt el nyomtalanul felette.

A barkója már inkább világos és dús hajában is vegyülnek ősz szálak. Fáradtnak, elnyűttnek látszik. Rólam azt mondta, hogy nem sokat változtam, most is az a robusztos izomkolosszus vagyok, de meglehet, hogy az itteni munka megtör. Enyhén figyelmeztetett, hogy vigyázzak minden lépésemre, mert magas szintű berkekben nincs a legjobb vélemény a kerületi református vezetésről. .Beszéd közben észrevette az íróasztalomon a Naplót. Mosolyogva kézbe vette, és azt mondta, hogy elvinné, ha nincs kifogásom ellene, mert amennyire eddig is pontos voltam, abból azt is megtudja, amit elhallgattam előtte.

       Sajnos az élet, a mindennapi gondok és a nagy átfogó tevékenység mellett csak fellángoló szó volt a fogadalomtétel. Árpi elment a naplóval és minden maradt a régiben. Már csak az vigasztalta, hogy az Isten ege alatt ennyire közel vannak egymáshoz,hogy bármikor ha a szükség úgy kívánja könnyedén találkozhatnak. De minden maradt feltételes módban. Közben az idő hatványozottan telt, mert ha az ember van, amivel odaadóan lekösse magát, észre sem veszi az idő múlását. A sok munkának meg volt az eredménye. Sikerült összekovácsolni, felrázni kényelméből és tunyaságából a gyülekezetet. Elérte, hogy istentisztelet alatt csak a megrögzött alkoholisták téblábaltak a kocsmában.

           Nem kerülte el figyelmét az Árpi sugallatos megjegyzése, ami a fővezetést illeti. Rájött, hogy a püspök is beszervezett volt, s mivel ő új volt az egyházkerületben egyre gyakoribbak voltak a vizitációk. Mindig keresték a kákán a bogot, de Botondnál minden rendben volt. A főpapok igehirdetései jobban vonzották a kíváncsiskodókat. Egy alkalommal véletlenül fültanúja volt két asszony beszélgetésének. Az egyik áradozott a vasárnapi váradi papról. Nem lehetett tudni, hogy a pap tetszett inkább, vagy a prédikáció.

- Idefigyelj Julis – így a másik – ébredj már fel!  Ezek vendégségbe jönnek, és tudásuk legjavával berzenkednek a szószéken. De a mi papunkat hétről – hétre hallgathatod, ő nem ágál, hanem természetes és lélekhez szól minden szava. É n már biztos nem cserélném el egyik nagyképű váradival sem.

     Később minden kezdett leülepedni és meg szokottá válni, mint a sodrás után megnyugvó folyóvíz. Elmaradoztak a látogatások, viszont ezek nem lankasztották Botondot kitartó munkájában .A Napló Árpinál maradt, így a későbbieket a Dóra beszámolóiból tudta meg.

      Késő délután Árpi egyedül volt az irodájában. Ült elgondolkozva, de később már nem emlékezett mi kötötte le a figyelmét. Felberregett a telefon. Mindig megdöbben és a szíve, la mélyebbet dobban a telefon csergésre. Hagyta, hogy még néhányat csengessen s csak azután nyúlt komótosan a kagyló után. A füléhez illesztette és a kellemes női hangban felismerte Dórát. Viccelni szeretett volna, de iszonyúan komoly lett a hangja.

- Feltétlenül tudomásodra kell, hozzam a szörnyű tragédiát. Ülj le és fogózkodj meg. Vasárnap temetjük Botondot. Intézkedj és gyere, mert tudom, hogy elválaszthatatlan barátok voltatok. Most ne kérdezz semmit, mert a döbbenettől úgysem fog az agyam. Ma hozták haza elhamvasztva. – egy kattanás, a beszéd megszűnt, csak az egyenletes búgó hang maradt.

     Fekete lélekkel érkezett. Úgy érezte körülötte felszívódott minden, egyedül lebeg a végtelenbe, mert megállt az idő. És furcsán jutott el tudatához Dóra egyhangú monoton beszámolója.. Hallgatta a feleség szívet tépő fájdalmas visszaemlékezését. Akarata ellenére elkalandozott és éles színességében peregtek a képek a sok kópéságról, amit együtt éltek meg és emlékeiben felhalmozódott.

- Nem tudok rájönni a nyitjára – kezdte dóra – valami különös és titokzatos, ami vele történt. Hiszen ismerted, mindig tele volt vidámsággal, életkedvvel, őt mondhatni nem törte meg semmi. Még a rossz hír sem, természetesnek vette, hogy az élet Isten ajándéka.

        Egy orvosi karaván autó érkezett a bányához, mert minden évben, megtörténik, hogy csak tüdőátvilágítást készítenek, de most teljes csapat jött és itt voltak három napig. Az egyházgondnok, aki szintén a bányában dolgozik, felajánlotta Botondnak, hogy ha úgy gondolja, menjen el ő is velük, mert a karaván mindig alapos kivizsgálást végez. Elment és utána áradozott, hogy milyen belevaló orvosi gárda volt, tüdőátvilágítást, echógráfiát,

Készítettek, majd vér és vizelet mintát kellett leadjon, és rövidesen küldik az eredményt.

Ő meg is feledkezett mindenről, mert nagy terve volt. Egy csoport összebeszélt, hogy elmennek halászni  Duna deltába és felkérték tartson ő is velük. Nem szabadkozott, beleegyezett, mert mióta itt vagyunk még szabadságon nem volt. Úgy csűrte – csavarta, hogy én is mehessek velük. Gondolom ez a kiruccanás, jobban foglalkoztatta, mint a vizsgálati eredmények. Értesítést kaptunk Nagyváradról a korháztól ,hogy rövid időn belül jelentkezzen .Mikor megérkezett egy középkorú orvosnő fogadta, s ő ahogy szokott mókázni katonásan jelentkezett.

- Parancsára kedves doktornő, kihallgatásra jelentkezem!

 - Hű, de katonás – mosolyodott el a doktornő

  - Sajnos, én csak Krisztus katonája vagyok, mert teológus koromban más elven voltunk, minket kihagytak a katonai szolgálat alól, mint megbízhatatlan nyugati elvűeket.

- Térjünk a tárgyra tiszteletes úr.! Nézze, mi, orvosok sok esetben átsiklunk az őszinteség felett a betegeinknél, hogy ne törjük le a reményt. Én praxisom alatt feltettem magamban, hogy kivételesen írók, papok és orvosok esetében őszinte leszek, minden köntörfalazás nélkül, azért is, hogyha bármilyen megkezdett munkája van, igyekezzen befejezni. Tiszteletes úr! Sajnos az ön vizsgálati eredményei nem kecsegtetőek. Teljesen rosszak. Magának van egy elhatalmasodott, gyógyíthatatlan tüdőrákja., mely az egész szervezetét már befertőzte.. Sajnos ez a meztelen valóság. Minden pánik nélkül adok egy beutalót és az estben, ha vért köpik, vagy erős vérzés indul meg a száján, azonnal jelentkezzen és feküdjön be a korházba.

Botond átvette a beutalót, és hazaérkezve magasan lobogtatta.

- Meg van a behívóm!- mondta hahotázva.

- Csak nem! Ebben a kórban – szörnyülködtem

- Igen, a Fennvalóhoz!

       Semmi töprengés, vagy elkeseredés nem látszott rajta. Tovább is megmaradt vígkedélynek, csupán a társaságnak jelezte, hogy ne számítsanak rá száz százalékban, mert nem biztos, hogy el tud menni velük. .Igaz addig még három hónap van,, de jó tudni.

       Egyik reggel felkeltem, láttam, hogy alszik, amit nem szokott, éppen azért hagytam, hogy pihenjen, és szó nélkül elmentem az iskolába. Órák után, mikor hazajöttem ő még mindig az ágyban volt, úgy ahogy hagytam. Nem voltam eléggé figyelmes, már akkor halott volt, mikor reggel elmentem. Egyszerűen örökre elaludt.

        Borzalmas volt mindezt végighallgatni. De leginkább az örök elválástól iszonyodtam.  Minden temetés egy tragédia vége, de amikor a legjobb barátod hamvvedre mellett kell állnod elviselhetetlen. Menekültem volna, megfutamodtam volna minden elől Nem figyeltem az Igét, nem figyeltem a búcsúbeszédet, előttem a mi kedves, barátságunk vidám filmkockái peregtek. Néztem a hamvvedret és bele sem tudtam gondolni, hogy a hatalmas testalkatú barátomból ennyi maradt Egy marék hamu.

      És felcsendült a gyülekezet ajkán az utolsó dicséret:

                            „Tudom az én, Megváltom él, hajléka készen vár reám

                                Már int felém és gyermekének, koronát ád a harc után”

        Nem tudtam tovább várni. Megindultam a sírkert bejárata felé. Már elhelyezték az urnát a végleges nyugvóhelyre, szögezték a márványlapot, és úgy éreztem minden kalapácsütés az agyamon csattan. Így tört derekbe egy nem hosszú, de fáradtságos, küzdelmes élet. Már nem kell megtagadja apját és anyját, a keresztet is leteheti és követheti Megváltó Urát:”Jöjjetek énhozzám, aki megfáradtatok és én megnyugosztlak titeket”

         A bejáratnál megálltam, hogy visszanézve még egyszer örök búcsút vegyek. Az emberek szétoszoltak, csak távolabb egy töpörödött asszonyállt. A tartásán látszott, hogy valamikor deli szép, csinos hölgy lehetett. A már elhagyott sírhoz ment, megállt, látszott, hogy vonaglik a sírástól. Megsimogatta a márványt és letérdelt. Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek, a Botond édesanyja volt, Elvira. Fájó szívvel, megtörten eljött ahhoz, aki egy életen át csak gondolatban volt vele.

-

                                              V É G E