JÖJJETEK  ÉNHOZZÁM…

Lelkileg megtörten, gyötrelmekkel érkeztem haza. Úgy éreztem, teljesen kiürülten állok Isten ege alatt,pusztaság vesz körül és kergető szelek kereszttüzében, állok egymagam. Ilyen lenne az elhagyatottság? A számkivetettség? Pedig ezek nem voltak valós okok A barátomat vesztettem el. A barátom hagyta itt e poros sárgolyót, jobb lét reménységében örökre megpihenve. Kongó üresség maradt utána. Kongó üresség és egy Napló, amit időnként vezetett. Most már rám maradt örök emlékként,örök társként , hogy majd én írjam bele az utolsó pontot.

Május 16.

Eddigi életem legnagyobb eseménye, mondhatom vízválasztó nap. Névnapom, születésnapom és egyben tizenhetedik évem alkalmából megkereszteltetésem napja is. Ott álltam a református templomban az úrasztala egyik oldalán a gyülekezet előtt. Szembe velem teljes ornátusában állt a pap és az istentisztelet végeztével, szokás szerint következett a megkereszteltetésem. Egyedül voltam. Előző nap, mikor végre bejelentettem anyámnak szándékomat, úgy nézett rám, mint egy őrült, toporzékolni szeretett volna, de akkor buján azt mondtam, hogy remélem, ott leszel, amikor egy szál fiadat megkeresztelik, mit ezelőtt tizenhét évvel, teljes önkénnyel megtagadtál?  Majdnem őrjöngő vigyorral mondta, hogy nem fog részt venni minden bohózaton. És apám sem jön, mert neki nem is szóltam. Esetleg anyám, ha nem említette éjjel, amikor susog a párna. Leforrázódott mikor ráolvastam:” Tudod, azért nem kell kiakadni, mert te tértél le a hagyományokról, mert minden emberfiát illik megkereszteltetni, csupán te az új elveknek áldoztál, saját meggyőződésed szerint, vagy mások által meggyőzve.  Arra sosem számítottál, hogy ennek lesz visszaütője is.”

         Úgy éreztem az Ige minden szava súlyos kőként, nehezedik vállamra.

-És hozzájuk menve Jézus szóla nékik – olvasta a pap a Bibliából – Nékem adatott minden hatalom Mennyen és Földön. Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és lme én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig. (Máté XXVIII. 18-20) Ezt követte a rövid prédikáció az Apostolok Cselekedetei 4, 11-12 alapján:” Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegeletnek fejévé.” Komoly óra ez számunkra s bizonyára még sokkal inkább a te számodra, testvérem, melyben felveszünk téged a mi evangélium szerint megreformált egyházunk közösségébe. Most állasz reá a kősziklára, amelyről szent igénk azt mondja, hogy azt az építők megvetették, pedig a szegletnek fejévé lett. Most teszed meg te is azt a nagy vallomást, amellyel az apostolok elindultak az evangélium hirdetésére. Kérdések vonulnak át lelkünkön és e kérdésekben olyan sok aggodalom, van. Fog-e áldást jelenteni a te elhatározásod a mi egyházunk számára? Áldásos lesz-e a Te elhatározásod a saját életedre nézve? Úgy fogsz-e visszatekinteni erre az órára, mint életed egyik legnagyobb és legáldásosabb fordulatára. Vagy majd megbánod ezt a komoly lépést?

         Tudom azonban, hogy Te önmagadtól jutottál erre a nagy elhatározásra. Százszor meggondoltad és én csak segítőtárs voltam szándékod kivitelezésében. Elhatározásod elszakadást jelent sok kedves köteléktől, mely szüleid szerint a legszentebb volt. Elszakadást hagyományoktól és mégis úgy érzed, hogy bűn lett volna, hogyha érzésvilágod megváltozása után is odakötöd magad a hithez, melynek maggyőződésed, szíved ellene mond. Egyházunkban a léleknek ezt az áldott felszabadulását találtad meg. Szíved megnyílik a drága evangélium előtt, melynek teljes igazságát hirdeti az apostol:”Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki, hiszen Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ezért álltál a kősziklára, Krisztus kegyelmének örököse akarsz lenni.  Mi testvéri szeretettel fogadunk be Anyaszentegyházunkba és szolgáltatjuk ki a keresztség sákramentumát

           Jóllehet én tudom, hogy neked elegendő ismereted van az igaz hit tudományából, de itt a gyülekezet színe előtt tégy vallást hitedről

-          Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában… - éreztem, hogy erőt kell vennem, nehogy remegni kezdjek az izgalomtól és meghatottságtól. Mondtam a hitvallást anélkül, hogy figyeltem volna, mint egy imamalom, mert megtanultam tökéletes hangsúllyal. Alighogy befejeztem, a pap kérdése térített vissza józan gondolataimhoz.

-          Akarod-e, hogy az Atya, Fiú és a Szentlélek. Isten Szövetségébe, a keresztyén Anyaszentegyházba a szent keresztség által befogadtassál.. Akarod-e?

-          Akarom- - feleltem

-          Ígéred-e, hogy Jézus Krisztus igaz követője, református Anyaszentegyházunk holtig engedelmes, hűséges és áldozatos tagja leszel. Ígéred-e?

-          Ígérem

A pap elém állt. Én lehajtottam a fejem és imára kulcsoltam a kezem

- Botond, én téged keresztellek az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélekistennek nevében. Ámen.- Éreztem, hogy egyfolytában folyik a víz a fejemről és összevegyül kibuggyanó könnyemmel. Annyira egyedül éreztem magam. Úgy éreztem, teljes meztelenségemben állok Isten színe előtt és ahogy a szimbólum tartja ,amint a víz lemossa a testünk szennyét azonképpen mossa lelkünket tisztára a Jézus vére.

- Most, miután hitedről vallást tettél,meg is keresztelkedtél, én Istennek bűnös, ám felhatalmazott szolgája, biztosítalak, hogy ezáltal egyházunk tagja lettél és felhatalmazlak, hogy ezek után a második sákramentummal , az Úr szent vacsorájával is élhess.. - lehajtott fejjel álltam és éreztem, mintha ismét elhalkulna körülöttem minden. Pedig a pap hangosan mondta a berekesztő imát és az áldást. És akkor a gyülekezet felállt, felbúgott az orgona és fennhangon tele torokkal énekelték

 „Az Isten Bárányára teszem le bűnömet,

    S ott a kereszt aljában békességet lelek…”

Állt a gyülekezet, jobbról az asszonyok, balról a férfiak. Ekkor néztem végig, keresve a kijáratot és láttam, hogy a persely mellett anyám állt. Amint megindultam kifelé a pap belém karolt, én viszont úgy éreztem magam, hogy sosem érem el az ajtót. Ilyen teher lehetett Krisztusnak a kereszt.

      A templomból kilépve a pap kezet fogott és én megköszöntem a szolgálatot. Elindultam -  de nem tudtam, merre visz a lábam. És akkor idéződött szemem elé a kép, anyám a persely mellett. Tépelődtem lélekben, szóval csak eljött. Félretette bestiális kommunista gőgjét és eljött. De miért nem várt meg!

       Határoztam, nem megyek haza. Más házaknál egy ilyen esemény fenséges ünnep. Összegyűl a család, a rokonság, a komák, és dörgedelmes mulatozásba torkollik,  Vannak helyek ahol babatáncot is szerveznek, de az már pénz csalás , gyűjtési mánia. Milyen kellemes lenne, ha most engem is kézről kézre ölbe kapnának és táncoltatnának néhány tízesért.

        Elindultam céltalanul vágytam az egyedüllétet. Végül gondoltam, hogy a termál strand ilyenkor megfelelő hely. Téli – nyári működéses fedett úszómedence és egy kis büfé állandó nyitva tartással. Piroska néni, a haverom édesanyja ilyenkor a mindenes. Beléptem a büfébe. Senki sem volt. Leültem a három asztal egyikéhez. Piroska néni örömtől ragyogva állt meg az asztal mellett.

-          Mit hozhatok a hercegemnek ?- tréfálkozott.

-          Egy nagy konyakot kérek szépen és két jég kockát.- komolyan végigmért . Miután kihozta leakart ülni az asztalomhoz,de megkértem, ne haragudjon, de annyira vágyom a

Magányra, mint eddig még soha. Megértő volt. És ott egyedül apránként kortyolgattam a konyakot. Égette a torkom. Első alkalom volt, hogy felnőttnek éreztem magam. Különös gondolatok űztek agyamban csatát a közelmúltról és a jelenről. Ott határoztam el véglegesen, ha sikerül az érettségi vizsgám a teológiára felvételizek.

Augusztus 8.

   Anyám Csutak Elvira nagycsalád legkisebb sarja. A falu szélén laktak. Napszámos munkások voltak a falu egyik nagygazdájánál. A napszám jó volt, mert biztosított volt a mindennapi étel és a munkát ősszel terményben fizették. Így össze tudták kuporgatni a téli szükségletet. Az anyja télen eljárt mosni, takarítani és az is sokat jelentett. Elvirát érte az a szerencse, mivel csenevész vézna alkata a munkát úgysem bírta volna, ő tovább tanulhatott. Egyedüli volt a családban, aki kijárta az elemi iskolát. A nagyobbakat már a negyedik után nem engedték tovább, mert kellett a munkaerő a mezőn. A két nagyobb fiúval az apa nyáron bejárta az erdőt és a letört száraz ágakat, kidűlt fákat hordták lopva haza, vigyázva, nehogy az erdész észrevegye, és baj kerekedjen. De valahogy össze kellett gyűjteni a téli tüzelőt. Ősszel aztán halomra vágták a napraforgó és kukorica kórót, amit a gazdák már nem gyűjtöttek be, mert az is jó tüzelő pótló volt.

       Elvira miután elvégezte a hetedik osztályt egyik tanító révén bekerült szolgálni a városba.  Az ügyvéd, aki alkalmazta, a feleségének távoli rokona volt a tanító. Ajánlotta a lányt, mert látta, hogy egyszerű, de dolgos szülők gyermeke és nagyon megbízható. Az ügyvédné beteges volt, vagy csak tette magát sosem lehetett tudni, de a férje mindent elkövetett, hogy megkímélje, és ki legyen szolgálva.. Elvira jól jött a házhoz. Félt az idegenektől és mindent megtett, amit rábíztak Így a nagyságos asszony nyugodtan, henyélhetett, mert a lány megejtett bevásárlást, takarítást, főzést. Persze a főzésben még kellett oktatni, mert csak a falusi paraszt ételekhez értett, de az ügyvédnek az tetszett a legjobban. Fokozatosan képezte magát. Elérte, hogy a piacon az egyik leghangosabb alkudozó lett, de szépségéért,bájos mosolyáért a parasztok nem ellenkeztek,szívesen alkudoztak vele.

          Elvira otthonülő volt. Nem ismert senkit a városban. Elfogadta az ügyvéd tanácsát, hogy szabad idejében nyugodtan válogasson a könyvei közül és olvasson. A cselédeknek hetente két kimenő napjuk volt, csütörtök és vasárnap délután. A csütörtököt a rossz szájúak Mari estnek is nevezték és a szakszervezetek háza előtti teret Mari szigetnek, mert általában ott szoktak összegyűlni. Ott volt egy kis park padokkal, és gyülekezési alkalmakkor hangos volt a szobalányok, a legények és inasok zsivajától. Egészséges paraszt szokással megcsipkedték a lányok farát, ölelgették, néha még erőszakkal is meg akarták csókolni

Az ügyvéd úr hosszas unszolására Elvira is elment egy csütörtök délután. Többen gyűltek össze , beszélgettek, énekeltek, néha még táncra is perdültek .Nagyjából mindenki bírálta, szidta a munkaadóját .Elvira figyelmes lett, hogy az ő sorsa a többiekéhez mérten nem is megvetendő. Ő inkább házvezetőnek tűnik, mint cselédnek. Az is értékelendő, hogy neki sosincs nézeteltérése a háziakkal. Volt, aki panaszkodott, hogy bizony megpofozta a naccsága   

A másiknak pedig a seprűnyelével ütötte a hátát, mert az egyik sarokban nem sepert kellően. Amikor az anyjának panaszkodott, még ő is megszidta. Azt mondta becsülje meg magát,mert otthon kell a pénz amit érte fizetnek. Az is kiviláglott a beszélgetésekből , hogy vannak akiknek a pénzét az anyja veszi fel. Minden hónapban bejön és a nagysága neki számolja le a havi bért. Ilyen esetek Elvirát nem érték hasonló esetek. Hozzá sosem jött senki otthonról.  Ő a pénzét Rezső úrnál helyezte letétbe és időnként, mikor hazament látogatóba mindenkinek vitt valami csekély ajándékot. Rajta sohasem követelőztek a szülei. Bizonyára örültek, hogy jó körülmények között van és nincs rá gondjuk.

      A nyomorúsággal könnyen szembesül az ember és az a bántó, amikor nem tud segíteni. Elvira szívből sajnálta sorstársait. Egy alkalommal, amikor a nagysága délutáni látogatóba ment unokanővéréhez, töprengett, hogy miként tudná előhozni az ügyvéd úrnak a hallott tényeket és ilyen esetekben mi módon, lehetne segíteni. Rezső úr azt javasolta, hogy fogjanak össze és tömörüljenek szakszervezetbe, mert ez mostanában nagy divat. Amúgy is ott találkozgatnak a Szaktanács épülete előtt. Később kidolgozott néhány alapszabályt és azt javasolta Elvirának, hogy olvassák el, gondolják át és gyűjtsenek aláírásokat. Mikor mindezzel készen vannak, elnevezhetik egyletüket akár Mari Egyesületnek is és biztos szívesen fogadják. A vasárnap délutáni találkozáson aprólékosan megbeszéltek mindent és Elvirát választották szószólójuknak. Minden bántalmat neki jelentettek és ő továbbította.

A lánynak a Rezső úr istápolása nagy nyeremény volt Az ügyvéd amúgy is nagyon szerette a gyermekeket a feleségével ellentétben. Az asszony mindig viszolygott, hogy a terhesség ronthat az alakján. Ezért titokban eljárt a bábaasszonyhoz, aki készségesen közbelépett a terhesség megszakításban., ha úgy maradt.

       Az ügyvéd figyelemmel kísérte Elvira olvasmányit. Látta, hogy komolyabb dolgok érdeklik mint a vele egyívásúakat, azt tanácsolta, hogy iratkozzon be magánúton a gimnáziumba és érettségizzen le. A lány kötélnek állt. Ezáltal bővült az ismeretségi köre mind a gimnázium által,mind a szakszervezetnél. Érettségi után javaslatot kapott, hogy jelentkezzen felvételre az újonnan induló Készruha gyárba. Ez már nehezebb ügynek tűnt, még ha magánügy is, úgy érezte, hogy kikéri az ügyvéd véleményét. Rezső úr nagyon megértő volt.  Csupán arra kérte Elvirát, hogy maradjon továbbra is náluk, és idejéhez mérten legyen a nagysága segítségére. Már úgy kezelték, mint családtagot. A lány nem akart parasztosan pofátlan lenni, egyezséget kötöttek, hogy ő ezután is mindent elvégez az elszállásolásért, de ne kezeljék, továbbá mint szobalányt, hanem mint albérlőt és akkor szent a béke.

       Az új munkahelyén, az induló készruhagyárban mindenkivel személyesen elbeszélgettek a személyzeti osztályon. Eddigi munkahelyéről és a további kilátások felől érdeklődtek. Tették ezt azért, hogy kiválogathassák a már felkészült stabil alkalmazottakat, és akiket érdemes szakképesíteni.   Külön sorolták, akik bármilyen felkészültség nélküli munkát is elvállalnak. Elvira elmondta, hogy eddigi tevékenységeként házvezetőnője volt egy ügyvéd házaspárnak. Nem kellett folytatnia, a hivatalvezető széles mosollyal adta tudtára, hogy ismerik a tevékenységét, mivel a Szakszervezeti Hivatal minden információt megadott.  Felkérte, hogy lépjen át a szomszédos irodába, mert Kovács elvtársnak is lenne kérdezni valója.

         Kovács egy vörös rókaképű ravasz ember benyomását keltette. A mosoly sohasem hagyta el az arcát. Bizonyára álmában is mosolyog, mert a nélkül kifejezéstelen lenne az egész ábrázata. Hellyel kínálta a belépő Elvirát. Kivett a fiókjából egy jegyzetfüzetet és felolvasott minden ismertetőt róla.

- Tiszta kép áll itt önről Csutak elvtársnő. Tudomásom van a harcos szakszervezeti kiállásáról is. Maga egy bátor, fiatal, harcias, kiket a mai helytállás kötelez. Vallása?

Elvira érezte, hogy csapda akar lenni, bátran a szeme közé nézett a rókaképűnek. – Sosem gyakoroltam semmilyen vallási szertartást és nem tartózom egyik felekezethez sem.

Brávó, elvtársnő! Maga közénk tartózok! És nézetem szerint magának nem a varrógép mellett a helye, hanem az elvharcok mezején. Iskolába fogjuk küldeni.

         Úgy döntött, mielőtt az iskolaügy megvalósul, legalább egy hetet a szüleinél tölt, mert ebben a forgatagban sosem volt idő rá. Otthon szívélyesen fogadták. Szombat délután volt.  Az édesanyja készült a vasárnapi ünnepi ebédre, hiszen már olyan régen volt együtt a család. Elképzelése szerint elmennek a templomba, ott találkozik a nagycsalád, és majd mindenkit hazaterel a nagy ebédre. De nem jött össze. Másnap Elvira hallani sem akart arról, hogy őt templomba cipeljék. Vallomása szerint már teljesen más világban él, viszont, ha ilyen maradi nézetek miatt adódik összeszólalkozás legjobb lesz, ha távol marad mindentől. Ő belépett a pártba és ezen már nem változtat.

November 27.

   Sepsi Zoltán, az édesapám kisvárosi iparos családból származott. Az apja kőműves volt. Az anyja szabónő. A családban már volt varrónő, mészáros, Zoltánt pedig a fa iránti szeretet vezérelte. Igazából erdész szeretett volna lenni, de azért más városba kellett volna tanulni és arra gondolt, hogy a tandíj és a bentlakási költségek nagy terhet okoznának szüleinek. Nagyon ódzkodott, hogy ő külön megterhelő kiadást élvezzen. Működött a városban a Schneider-féle bútoripari vállalkozás. A kapu felett még ott díszelgett a régi firma nagy betűkkel: Tischlerei  -  Asztalos műhely. Többször is felszólították, hogy az állam hivatalos nyelvén is illik kiirni, mert ellenkező esetben büntetés lesz a vége. De úgy látszik Schneider úr dacolt az idővel. Nagy szerencséje volt a testvérbátyjával, aki a háború után kinn maradt Németországban és most összekötő szerepet játszik a termékek eladásában.

       Ide kérte felvételét Zoltán. Itt annyira szervezett volt a termelés, hogy az inasokat régi bevett szokás szerint nem házi munkára fogták be első évben. Ott téblábaltak a  műhelyekben, ők takarítottak, máglyázták a beérkező fűrészárút , segédkeztek a szárítókemencéknél és az enyv főzésénél is. Aki élelmesebb volt közülük és tudta, hogy a szakmát nem tanítják, hanem lopják, eleve összebarátkozott segédekkel, akár felszabadult szakikkal és segédkezett nekik a munkájukban. Első dolog, amit el kellett sajátítani a szerszámok megnevezése és használata volt. Kissé nehézkesen ment a magyar nyelvnek mindent németül bemagolni, mert már ilyen a mesterség, mindennek a német neve volt a forgandó.. Zoltán elégedett volt, szerette a szakmát és örült, hogy Józsi bácsi, a megbecsült szaki a „szárnyai” alá vette és foglalkozott vele. Így gyakrabban volt alkalma látni és elsajátítani a kötéseket,a cinkólást. Könnyebb volt a fecskefarkú fogazás, de a rejtett kötésnél sokat ütögette Józsi bácsi viccesen a kezét. De ment minden a maga rendjén: szimszgyalu,    , vinkli, roppantgyalu. Annyira haladt, hogy vásárolt egy régi gyalupadot, a fásszínben felállította és igyekezett az alapszükségletű szerszámok beszerzésére is. Anyja csodálkozására egy év letelte után teljesen kicserélte a konyhabútort saját tervezésű és kivitelezésű daradokkal.

          Miután leszerelt a sorkatonaságtól ismét az asztalosműhelyt választotta,de akkor már a helyi szövetkezethez tartózott . A főnök csak annyiban változott, hogy Schneider elvtársként  szólították Zoltánt ismerték és értékelték tudását. A vállalkozás nagy iramban bővült és szükség volt már vezető szakemberekre. Így került a választás Zoltánra és elküldték mester iskolába. Az oktatás délutánonként volt a helyi szakiskola épületében, fiatal mérnökök és tanárok bevonásával.  Az ipari technológiát egy középkorú szakira bízták, aki megjárta a frontot és alkalma volt megundorodni a német agressziótól. Felhozta a mesterjelöltek, figyelmét, hogy igyekezzenek az új generációnak a teljes technológiáét, megnevezéseket, kifejezéseket anyanyelven tanítani, mert sokkal érthetőbb és jobban megjegyzik, mint németül. Így találkozott Zoltán is az „érthető” megnevezésekkel: eresztő gyalu. egyes simító,  kettes simító vagy duplagyalu, párkánygyalu, hevederárok  gyalu ,párhuzamjelző,  a fűrészeknél daraboló, pászító, rókafarkú, keresztvágó fűrész,majd vésők kalapácsok és minden használt szerszám.

            Nem sokkal Zoltán leszerelése után érkezett a városba egy lengyel speciális asztalos, Bojancsuk Roman. Érdeklődött és gyűjtötte a jól képzett fa megmunkálókat,hogy dédelgetett tervét valóra váltsa és nyisson egy vonós- ,pengetős hangszerkészítő műhelyt. Mindössze huszonöt jól képzett asztalossal beindult az első hegedűkészítő kisiparos műhely. Nagy nehézségekbe ütközött a kezdeti anyagbeszerzés juharfa, hangszerfenyő, valamint a tartozékok készítéséhez az ében, poliszánder és phernabu afrikai fák beszerzése. Bojancsuk  saját elképzelése és kísérletezése alapján  francia lakkokból állította össze a keveréket  és utánozhatatlan sajátkészítésű pácot hozott ki a phernabu, vagyis a rózsafa fűrészporából . Rózsafából csak a hegedűvonókat készítették. Annak a pora vízzel érintkezve rendkívül élénkvörös szint adott. Ezt vegyítette, amíg elérte a megfelelő vörösesbarna árnyalatot.  Készíttettek miniatűr szerszámokat, melyeket csak itt lehetett használni. Egy öntőmester rézből készítette a háromméretű gyalut, vésőket már lehetett kapni a kereskedelemben is..

Az első harminc hegedűvel Bukarestbe ment a Minisztériumba, ahol ellenőrzés, valamint

„vizsgáztatás” után kiváló minősítéssel jóváhagyták a termékek sorozatgyártását, Adtak

rajzokat a többi méretű hegedűk prototípusainak az elkészítéséhez  Az elismerés nem csak megnyugtatta, de serkentette a mestert a további kísérletezésekre és mindegyre bővült a termékek skálája. Amikor már sikerült a gordonka nagybőgő, különféle típusú és méretű gitár balalajka és mandolin prototípusát jóváhagyatni, a kis műhely kinőtte magát, és hangszerkészítő üzemmé avanzsálták. A Minisztérium piackereső kiállításán olyan érdeklődök, kerültek, mint Izrael, Japán, Görögország, Anglia és Spanyolország.

           Bojancsuk nem vállat vezetői besorolást, csak főmesteri beosztást,mert szerinte  neki zárt ajtó mögött állandó újító és kutató tevékenységet kell folytatnia .Nem a titkolózásért hangsúlyozta a zárt ajtókat, hanem , hogy ne zavarja senki a munkájában. Megkezdték a hangszerépítő szakma megalapozását. Aki vállalkozott egy hangszert kellett elkészítsen teljes kézi munkaként. Legtöbben a hegedűt választották, mert eléggé bonyolult, de sokoldalú volt a kivitelezése. A hangszertest háta és oldala juharfából készült. A leglátványosabb volt a fodros, vagy a madárszemes juhar. A tető rezonáncfenyőből, a nyak és a palló szintén juhar, de a kulcsok, húrtartó és húrnyelv ébenfából kifaragva. A hegedűlélek anyaga szintén hangszerfenyő kellett legyen. Idővel a sok kézi munka is alább hagyott, mert újítási folyamatok és eljárások következtében sok helyen lehetett gépesíteni..

             Zoltán teljesen újat kísérletezett és alkotott Poliszanderfából elkészítette az első xilofont. Azt is szabadalmazták. Később a főmester javaslatára megbízták anyagszakértőnek. Ő vette át az összes  import – export fűrészárút és évente el kellett járnia a bukovinai fenyőerdőkbe hangszerfát válogatni.