HA MEGKÖVEZNÉL, SEM FÁJNA JOBBAN!

                       Sokáig töprengtem, vagy igazából mélyen gondolkoztam azon, mi váltja ki érzelmi világomban az ősz csodálatát, de egyben a félelmetes borzongást is. Néha úgy érzem magam, mint az ősz által megtépázott vadalmafa, mely egyedül áll a pusztaságban, nyáron hűs árnyékot nyújtva az arra járóknak, fanyar savanyú gyümölcsével szomjúságot olt, de ősszel lombtalan, csupasz ágai között a szél muzsikál és végigcsordul rajta az őszi eső keserű könnye. Az idő pora kellett lerakodjon lelkemben, hogy rájöjjek a hasonlatra, Sosztákovics éles zenéje nem simogatja, hanem hasogatja feldúlt szívem és lelkem!

                         Őszinte leszek, inkább magamhoz, mert remélem ezek a sorok nem érnek hozzád! S ha mégis? Vajon csak könnyelműen legyintesz majd,,vagy átéled megátalkodottságod terhét? Sosem tudtam értelmezni a mondást „Jóért jót ne várj!” De miért? Az háládatlanság! Valóban, de az élet tele van apró jelentéktelennek tűnő közmondások áradatával.

                         Minden a nővéreddel kezdődött. Annyira magamhoz neveltem és igyekeztem, hogy rendkívüli legyen. Az akkori hóbortos divat szerint cowboy ruhákba öltöztettem, oldalain pisztoly és hatalmas taxasi kalap. Próbálgatta pisztolyával célba venni a verebeket és galambokat és dührohamot kapott, mikor a kattanásra elrepültek. Persze nem lehet a jövőbe látni, csupán következetesnek kellett volna lennem. Ez hiányzott belőlem, elvakított a szeretet és rajongás. Mindent utána engedtem és mindenkor kiálltam érte.. Már a kamaszkorban volt, amikor egy a Bucsecsbe rendezett kiránduláskor magammal vittem. Nagyobb figyelmet igényelt a kamaszokkal való foglalkozás és erkölcsi vigyázás. Egy adott pillanatban őt nem láttam sehol. Keresgélés közben rátaláltam a szobájukban, panaszkodott, hogy semmi kedve nincs, mert nagyon fáj a feje. De nem tudott eléggé hazudni, rögtön észrevettem, hogy nincs egyedül és kiráncigáltam a bájgúnárt mellőle, aki készült megdugni. Első alkalom lett volna?  De amiért megakadályoztam maga köré  gyűjtötte a harcedzett fiúkat, hogy az éjszaka leple alatt verjenek meg!Aztán idők teltével egykori vőlegényéhez írt levele került a kezembe, és aljas vádakkal engem állított be a legállatiasabb ellenségének, aki mindig keresztbe tett neki. Azt is megtette enervált időszakában, hogy borotvapengével összekarcolta a karját, öngyilkosságot mímelve, de arra volt esze, hogy csak látványos legyen, ne érje károsodás, majd vérrel összemaszatolta a falakat, szinte irányt mutatva a szobája felé, s mindezt csak azért, mert a baráti körének elegük volt belőle és nem hívták meg a közös szilveszteri bulira. Az elmegyógyintézetben a kezelő orvos rám támadt és oktatgatott gyermeknevelésből, mert ott is én voltam a vádlott, minden következmény okozója.

                          Aztán elszökött. Későre adott életjelt magáról, de fantasztikus csellel és rálátással. Az élettársa elhagyta és kellett a bébiszitter. Én voltam az is, mert tudod anyukádnak már tele volt a hócipője vele, pedig az övé volt! Maximálisan kihasznált. Rám osztott minden házkörüli munkát és a gyermekgondozást is, mert ő dolgozik. Sokszor felületes viselkedése után a fejéhez kellett vágnom,hogy sajnos  még nem érett meg édesanyának lenni,mert az felelősség! És felmérheted a nagyzoló életvitelét, a majdnem egy kilométerre lévő üzletéig kocsival ment, de én állapotomtól függetlenül gyalogosan kellett megtegyem a három kilométert a bölcsődéig, onnan még egy kilométer az üzletig, hogy aztán onnan nagyképűen kocsival vitt haza, amit baráti körében közzé is tett, hogy mekkora urat formált belőlem, csak kocsival közlekedem! Azon mindig átsiklott, hogy közöttünk harminc év tornyosul, s én már kezdek lejárni! Egy alkalommal, amikor megemlítettem, hogy a dada furcsállta kinézetelem és megmérte a lázam, elszörnyülködött, hogy nem félek az utcára kijönni! Nem panaszként tettem, csupán informatív, de rám ripakodott, hogy asszonyt fogad, aki hordozza a gyermekét, mert mi lesz a gyerekkel, ha én történetesen rosszul leszek az úton?! Nem velem, a fiával! Otthagytam és hazajöttem! Köszönet helyett levélben megátkozott, és azzal fenyegetett, hogy a fiát úgy neveli, ne is tudja, hogy ki vagyok, és egyáltalán létezem!

                         Vágytam már az otthon melegére, hangulatos megnyugvásra és megértésre.. És közben biztattam magam, hogy a juhász is akkor örvend, ha vihar van, mert tudja, hogy utána kisüt a nap! Kevés idő elteltével, még nem józanodtam ki teljesen bamba kábulatomból, nem tudom, mi üthette ki nálad a biztosítékot, de egy adott pillanatban nem szóltál, hanem a számítógépemben hagytál üzenetet. Minden megszólítás nélkül:” Hol érzed magad! Most hazajöttél, hogy sajnáljunk? Annyira megszállt a nővérem hangulata, hogy nem vagy képes már rendesen viselkedni. Annyit ugratod és szekálod az anyámat, hogy a sírba teszed! S akkor boldog leszel? Akkor nyugodtan élvezheted a gépedben feltöltött homoszexuális képeket! Kíváncsi lennék, ha megmondanád mi az élvezet a férfiszerelemben?”

                              Teljesen lebénultam! Még hogy rólam ilyet?! Tudhatja, hogy a gépet kéz alól vettem és én csak a magam dolgaival foglalkoztam, nem érdekelt az előzetes ellenőrzés, törlés, azt sem tudtam, hogy benne van! Először úgy éreztem, hogy sarki jeges vízzel öntenek nyakon, aztán fokozatosan melegedett minden, míg végül a kórházban tértem magamhoz. Amikor éledeztem a szakorvos, aki mellettem ült megnézte a pulzusomat, már normális volt. „ Uram, ha mindezt táplálkozási túlkapás idézte elő, lehet korrigálni – mondta -  de ha idegállapot, nagyon vigyázzon a nyugodt , csendes körülményekre és életvitelre, semmi idegesség, semmi stressz, mert az végzetes lehet! 300 volt a vércukra és 250 a vérnyomása. Most helyrehoztuk,de vigyázzon magára!” A feleségem taxival jött értem. Az utat szó nélkül tettük meg, de láttam, hogy aggodalommal simogatja a kezem,az arcom. Haza érkezve, nem változtattam a helyzeten, ha ő írt, én is írni fogok. Megírtam a valóságot, azt, hogy tragikusabb kimenetelű is lehetett volna. De a történelem folyamán nem ő lenne sem az első, sem az utolsó, aki halálba kergeti az apját! A válasz nem váratott magára, hirtelen jött, tömör volt és szűkszavú:” Te túl dramatizálod a helyzetedet!”

                              Mindent az idő gyógyerejére bíztam, mert azt mondják begyógyítja a sebeket. De külön lelkivilág alakult ki bennem. Sok ember fél a magánytól. Fél a tükörtől, amit a csend és a magány tart elébe. Mert az ember sosem az, ami társaságban lerí róla, akinek emberek között mutatja magát.Az ember igazi portréja amikor csendben, magányában szembe néz önmagával! A továbbiakban is váltakoztak az évszakok, a körülmények, a viszonyok, csupán gyakrabban éreztem lelkivilágomban a szél által lecsupaszított fát az őszben, melyen Sosztákovics vad zenéjére csorgatja könnyeit az őszi eső!

                           És ez az érzés a sírig elkísér!