HA IJESZTŐEN ZAKATOL A VONAT

               Hányszor átkoztam nagyapámat, amiért ezt a telket vásárolta és házat is épített rá! Pedig akkor is vasút volt itt és hébe-hóba jártak a vonatok. Inkább hébe mint hóba. Elviselhetetlen az állandó sípolás és zakatolás,vas idegzet kell hogy megszokja valaki.

               Klárinak volt az ötlete, hogy moziba menjünk. Tudhattam ö azokat a háborús filmeket szereti, amitől én a falra másznék. De kérdem én, mi a jó benne? Az, amikor lőnek baromian belém markol és szorítja hol a lábam, hol a kezem? Ha szexelni akar simán elintézhetjük otthon minden baromi lövöldözés nélkül.. A végén mikor hívtam fel hozzám, azt mondta, nem lehet, mert most épp menstruál. Pedig gondoltam, egy jó szex helyre rázna. Végül hazakísértem és én is megérkeztem pokoli otthonomba. Épp az esti sebes vonat dübörgött át. Figyelem elterelőként bekapcsoltam  rádiót, ócska szerkezet, de a skála fénye ad annyi világosságot, hogy ha szükséges kibotorkálok a wc-re A Szentpétervári Állami Színházból volt egyenes közvetítés az Anna Karenina balett játék bemutatója alkalmából. Nocsak! Balett rádióban.! Valójában szeretem a klasszikus orosz zenét, csupán a szerzőt nem jegyeztem meg. Remek vérpezsdítő donyeci táncok, dobbantósak, rengeteg népi motívumot vitt bele.

                Ismét egy hosszú tehervonat monoton zakatolással. Fejem a párna alá dugom és elszenderedek….

          … elhagytuk Kolozsvárt, számítottuk, hogy változik a helyzet, de amikor láttam, hogy állati módon, mint a heringeket a konzervdobozba tömörítnek, nem számított fiú vagy lány, öreg vagy fiatal csak minél többet „becsomagoljanak” az átkozott nyilasok, örültem,hogy végre megszabadultunk tőlük. Fásultan, fáradtan, fizikai fájdalmakat átélve a vonat rángatásaitól haladtunk az éjszakába a kilátástalan jövő felé. Borzalmas volt a bűz, száznál többen voltunk összepréselve mozgás lehetőség nélkül A hátam mögött álló öreg szakálla mindegyre csiklandozta a nyakam, de idővel megszoktam. Csak az a fojtó szag ne lett volna, amikor az izzadság, a koszosság, a húgy és szarszagok keverednek, kibírhatatlan! Mit tehettünk elátkozott zsidók, még azt a saláta löttyöt is amit Kolozsvárott adtak utoljája, kirázta belőlünk a vonat, mindenki fosott.. Sokan nem bírták, megfulladtak. Aztán valahol az Alföldön, jóval Budapest előtt megállt a vonat, kinyitották az ajtókat és áradt be a friss levegő. Mélyen szívtuk tüdőre, azt hittük feléledünk tőle. Rövid ideig tartott. Kiszedték a hullákat és újabb csoportot préseltek közénk. Minden kín véges.! Menstruáltam, éreztem amint  lábamon folyik le a büdös váladék De megérkeztünk! Auschwitzba! A levegőtlen büdös vagonból kiszállva mellbevágott a friss levegő és az erős fény. Megtántorodtam és idő kellett, amíg magamhoz tértem és felmértem a hosszú marhavagonokból álló szerelvényt. Fáradtságtól meggyötörten kászálódott ki a rengeteg ember és mind magyarok voltunk Erdélyből, az Alföldről és Szlovákiából

                  A hatalmas fémkapu fölött kovácsoltvasból volt a felirat németül:” A munka szabaddá tesz” Édesanyám fordította. Hirtelen fogalmam sem volt hol vagyunk, barakk barakkot ér, ötréteges szögesdrótkerítés, bizonyos távolságban megfigyelő őrtornyok, melyekből a gépfegyverek befelé voltak fordítva. Mindegy csak hagynának már leülni. Jött egy német hajcsár, igazi csatakanca bricsesz nadrágban, bürgei csizmában, rövid haj, drótkeretes szemüveg oldalán az elmaradhatatlan pisztoly és rikácsoló hangon állított sorba, hogy elosszanak. Egyelőre együtt maradtunk édesanyámmal és néhány ismerőssel. Két napig tartott a szelektálás, addig nem kellett dolgozni. Naponta hozták a löttyöt, sosem tudtad miből készült, de kellett a gyomornak legalább annyi. A közelünkben pipiskedő budapesti gyógyszerészek voltak, még mindig affektáltak, evés után megbeszélték, hogy a saláta nem volt megmosva, mert sok volt a lében a homok és recsegett a foguk között. Nekik volt szappanuk is, sikerült belopniuk, hogyan nem érthetem, mert az ellenőrzés elég szigorú volt. Engem egy vén róka, egy kopasz Frici úgy megvizsgált, még a végbelembe is feldugott egy pálcát és a cuncusomba is bevilágított. Ők ilyen körülmények között is önzően védték a rohadt szappanukat, nem adták senkinek.

                Dörner Lenke, tizennyolc éves, Magyarrégen, állt a fejlapomon, de mindent áthúztak és ráírták A.- 92326. Ez lettem én Leltárszám. Beosztottak a fürdő vetkőzőjébe ruhákat szortírozni. Nagyon későn, már rég kicseréltek onnan, amikor visszaemlékezve eljutott a tudatomig, hogy a fürdőbe csak bementek, senki nem jött vissza.. Minket azzal áltattak, hogy a mosodába visszük a koszos zsidó ruhákat fertőtleníteni.

               Néha úgy tűnt, megállt az idő, mert mindegyre érkeztek a vonatok az „anyaggal” támolygó elcsigázott, büdös, koszos zsidókkal, de a táborban nem észlelődött a gyarapodás. Csak később tudtam meg, amikor a vizet lapátoltuk, hogy a kéményeken felszálló édesen émelygő füst sorstársaink mennybemenetele.

               Egy nagy lapátot adtak a kezembe és be kellett állnom a sorba. Hatalmas sereg sorakozott a térdig érő patakban és egy dombon kellett átlapátolni a vizet, mert a nácik szerint új mederbe kell terelni a patakot. Esztelen ideg és lélekkínzás! Lehetett ellentmondani? Kinek? Csőre töltött fegyverrel őriztek az elvetemült gazemberek. Megfigyeltem, minden délben, ebédidőben bejött egy csinos német tisztnő, kiválasztott két szerencsétlent és harminc méter távolságból szíven lőtte. Így gyakorolta a célzást és a pontos fegyverhasználatot. Borzalmasak voltak a reggeli Appelek is, különösen, amikor Mengele és Eichmann együtt tartotta. Két gyilkos hóhér! Már tisztában voltunk minden mire megy és rettegtünk az életünkért, mert már csak az volt, és az sem a mienk! Még a halál kapujában is minden asszony szerelmesen nézett Mengele pedáns, arányos alakjára. Én sem bántam volna, ha egyszer szenvedélyesen megborít.

                  Furcsa volt, amikor ilyen fárasztó, idegölő megsemmisítésnek szánt munka után visszatérve a barakkba kezdődött a viszály, a perlekedés, szitkozódás, sokan így próbáltak könnyíteni, levezetni felturbolt idegállapotukon. Én távol tartottam magam az efféléktől és adott alkalmakkor, hogy kimehessünk egy lengyel lánnyal vittük a szaros csebret kiüríteni. Nehéz volt és büdös, de erőt vettem magamon, mert egy izgága tisztnő haladt el mellettünk. Sandán végigmért és rám ripakodott, hogy A.-92326.-os ,miután végeztetek, jelentkezz a XX. as barakkban. Miután elviharzott a lengyel nő elejtette a csebret és riadtan nézett rám. „ Lenke, ez a spicli látta,hogy még mindig jó húsban vagy! Kerüld ezt a cafatot, hogy rád ne ismertjen. Ez az embernyúzó Clauberg orvosnak az asszisztense. A húszas barakkban folyik a leggaládabb munka. Lekötöznek és kísérleteznek, hogy pengével épen kivágják az izomzatot. Itt nyúzzák a hullákat, és a bőröket küldik kidolgozásra, női táskákat, kesztyűt és lámpaernyőt készíttetnek belőle. És ott érlelik a kövéreket szappannak.

                  Hazatértem után a városból és környékéről nyolc temetkezési láda szappant gyűjtöttünk össze. A legdrágább toalett szappan a Jiddis volt. Zsidó rituálé szerint lepedőbe csomagoltuk és gyalulatlan ládákban örök nyugalomra helyeztük az Élők Házában, az izraelita temetőben.

                  Félelmetes volt a felszabadulás. Dübörögtek a szovjet tankok, megtelt a láger orosz katonákkal és tépték fel a barakkok ajtóit. Nem mertünk kimenni, pedig már az aljas szívtelen genyók patkány módra, mint bányaomláskor menekültek Fülsiketítő lárma, zakatolás, örömujjongás, és valahonnan ismerős hang…

                   „  Budapest felett az égbolt derűs, szélcsend van, a nappali hőmérséklet 26 fok. Kossuth rádió Budapest, a pontos idő hat óra, híreket mondunk.”

                       Felugrottam. Szörnyű volt a Lenke élményeivel azonosulni. Nehezen ocsúdtam fel és fokozatosan kristályosodott a valóság. Lenke végül is Tel- Avivban halt meg. Milyen jó lenne egy igazi illat nélküli erdélyi koszorút helyezni a sírjára havasi gyopárból és kockás mocsári liliomból, hogy lengjen felette a szeretet, amivel körbevettük!

                       A hajnali sebes vonat ébresztett fel rémálmomból!