FÁJDALOMMAL TUDATJUK…

   Hiába próbálkozom felnőttként visszaemlékezni, miért verekedtünk össze Szép Ivánnal első osztályos korunkban becsengetés előtt. Csak arra emlékszem, hogy ököllel orron csaptam és megindult az orrvére. Megijedtem és kakasberzenkedés helyett sírni kezdtem, majd odaadtam a zsebkendőmet. Elrejtőztünk az udvar mélyén a fásszín mögött, én leültem egy fatönkre és az ölembe vettem, úgy, hogy a feje lelógjon, emlékeztem, hogy a nagyi velem is így tett. A vérzés szerencsére elállt. Egy tócsában lemostam az árulkodó nyomokat és a véres zsebkendőt, átdobtuk a kerítésen. Becsengettek. És ettől a pillanattól forrt össze az életünk és a barátságunk. Ketten voltunk a legmagasabbak az osztályban, és minket ültettek az utolsó padba, mert mi onnan is látjuk a táblát. Nem csak padtársak lettünk, de az osztálynaplóban is egymás mellé került a nevünk: Sorbán Róbert és Szép Iván. Így indultunk és kitartottunk egymás mellett tizenkét éven át, az első osztálytól az érettségiig. Mondanom sem kell, úgy összeszoktunk, mint testvérek, szabadjára jártunk egymás szobájában, akár magunkra is, mert a szüleink megbíztak bennünk. Társaink azzal gúnyolódtak, hogy felnőtt korunkban majd ,,ikreket kell keressünk nősülés előtt, mert elválaszthatatlanok vagyunk. Persze a látszat csal, mert voltak jellemvonásaink melyek merőben eltérőek voltak: Ő szőke volt, én barna, ő református, én katolikus, őt a reáltantárgyak érdekelték inkább, a matematika és fizika, engem a természettudományok, különösen a biológia. A vége az lett, hogy érettségi után Iván építészmérnökire ment és pedig az orvosira felvételiztem. De mindezek nem voltak különösen eltérőek sem barátságunkban, sem nézeteinkben. És a Sors játékaként továbbra sem váltunk el. A felvételi vizsgán az elsők között jutottam be a kolozsvári orvosi egyetemre, Iván nem kellett felvételizzen, mert piros diplomával jelesre érettségizett, csak beiratkozott. Ismét együtt a diákotthonban, ketten egy szobában.

        Most visszaemlékezve, szinte hihetetlennek tűnik, de vannak az életnek furcsaságai, amit előre sosem lehet tudni. Iván mindig elragadtatással beszélt arról, hogy mint építészmérnök állandóan a szabad levegőn lesz. Sok esetben elcipelt engem is gyakornok korában, hogy csodáljam a földből kinövő panelházakat, gyárakat, de én hiába is próbálkoztam volna becsalni a korházba, mert irtózott a formalin és fertőtlenítő szerek szagától. Volt egy osztálytársunk, egy ideig barátkoztunk is  Faragó Tónival, aki mindig arról panaszkodott, hogy ha bemegy a katolikus templomba tíz perc után, vagy ki kell mennie, vagy kiviszik, mert valamitől rosszul lesz. Sosem tudott rájönni az indító okra. A vége az lett, mintha „csakazértis” jelszóra a gyulafehérvári katolikus teológiára felvételizett.

          Ivánnal végül is Kolozsvárott kezdtünk kibontakozni. A diákigazolvány sokat jelentett és nagy segítség volt. Állandó bérletünk volt a Magyar Színházba, Iván a Magyar Opera adásait is rendszeresen látogatta, engem viszont a Román Opera vonzott, mert akkor került oda Lia Hubic, a legaranyosabb szoprán énekesnő, akit eddig láttam és hallottam.

            A tanulással nem volt gond. Feltett célunk mindennemű élvezethajhászás, ami elérhető.  Abban az időben nagy divat volt egy ifjúsági mozgalom „Ismerjük meg hazánkat”. Csoportos kirándulásokat lehetett szervezni, és ha összegyűlt egy busznyi jelentkező, jött a központtól az ötven százalékos kedvezmény. Így sikerült meglátogatni az észak-moldvai, valamint az olténiai évszázados ortodox kolostorokat, eljutottunk a Duna-deltába és végig csatangoltuk a Kárpátok-vonulatának látványos és nevezetes helyeit. Eleinte ebbe ugrottunk csőstől, semmi komolyabb nem kötött le. Ismerkedni lehetett a diák klubban, a menzán, meg az egyetemi könyvtárban is. Kinek milyen a beállítottsága. Arra igyekeztünk, hogy a kirándulásainkra megfelelő partnert keressünk. Sosem titkolóztunk Ivánnal, kimerítően beszámoltunk egymásnak intim dolgainkról is és röhögtünk egy-egy melléfogáson. Csoportos kirándulásokat a vizsga szesszió alatt nem engedélyezték és tanév közben általában az egy napos volt a könnyen elfogadott, de maximálisan nem haladhatta meg a három napot Mindnek megvolt a maga sajátságos hangulata, csupán a kolostoroknál való elszállásolást fogadtuk keserű szájízzel, mert ott a lányokat szigorúan az apácák kolostorában, míg a fiúkat szerzeteseknél szállásolták el,jó nagy távolságra egymástól, hogy a bűnnek még a látszata se közelítsen meg.

         A legmaradandóbb élmény a Duna-deltai táborozásunk volt. Ezt a nyári szünidőben szerveztük, és óvakodtunk a nagy létszámtól., Mivel már tíztagú csoportnak minden kedvezményezést biztosítottak, ahogy tízen összegyűltünk lezártuk a listát. Iván még év közben mind jobban összejött Csergő Sárával, aki gyergyói volt és a Bolyain tanult földrajz és történelem karon. Ő gyakori kiránduló társunk volt, mert amint megízlelte a társaság ízét, kezdett elmaradhatatlan lenni. Ők szerencsésebbek voltak, mert sok túrát a dékánátus díjmentesen biztosított tanulmányi útként. Velünk tartott a Deltába is. Jól meghatározott és kidolgozott útvonal volt, hogy ne csak szórakoztató, de tanulságos is legyen. Galacig vonattal mentünk, onnan gyorsjáratú hajón Tulcsáig, itt váltottunk és a Duna Szent-György ágán hajóztunk Mahmudiáig. A kíváncsiság is vezérelt, mert a település ősrégi török hely volt a Duna-ág jobb oldalán. Igaz mára már csappant a török lakósok száma, mert a mindenkori hovatartozás döntőképes volt ilyen téren. A valamikori török gyarmat nagyon rövid ideig függetlenedett, de aztán tartózott hol Romániához, hol Bulgáriához, s mindig maga után vonta a tiszta törökök menekülését az anyaországba. Lakosainak mai összetétele többségében román, de szép számban élnek itt lipovánok és törökök is. Meglepetésünkre a turisztikai útmutató figyelmeztetett, hogy itt él egy négytagú magyar család és egyetlen cigányasszony. Pedig azt mondják román, és cigány van mindenütt bőségesen.

           A falu szélén sátoroztunk egy tó partján sűrű nádas közelében. Megtaláltam a magyar családot és az idő nagy részét velük töltöttem, mert Iván Sárával órákig eltűnt a nádasban. Bizonyára nem madárfészkeket és halászati lehetőségeket kerestek. A magyar házaspár András és Erzsi Lemhényből vándoroltak ide. András Tulcsán volt katona és leszerelése után engedett a haverok meggyőzésének és maradt az építkezésben jó kereseti lehetőséget biztosító munkálatoknál.. Összebarátkozott egy mahmudiai török sráccal, aki gyakran hívta a szüleihez vendégségbe, és minden áron oda akarták nősíteni.. Bizonygatták, hogy mennyire olcsón lehet földhöz jutni, és András bele is ment a földvásárlásba, de feleséget otthonról hozott. A telek már meg volt. Eleinte Erzsi is dolgozott alkalmi munkákon Tulcsán, de lassan felépült a ház, sokat segítettek a szomszédok, ismerősök, mert itt is akár csak Erdélyben sok minden nehéz munkálatot kalákaszerűen oldanak meg.. Miután megszületett a két fia, András nem engedte többé dolgozni a feleségét. Viszont Erzsi otthon sem tétlenkedett, gazdálkodni kezdett, ahogy Erdélyben megszokta. Juhokat vásároltak, sertést tartott, az udvar megtelt baromfikkal és a finom porhanyós földben megtermelte a ház veteményszükségletét. Ideköltözésük előtt riogatták, hogy kibírhatatlan szél a Krivec, de Háromszéken sem leányálom a Nemere,az is ha megbolondul házakat fed ki és fákat tép ki tövestől. Meg aztán otthon Erdélyben szeptember végén lehull a hó és tart sokszor áprilisig, itt meg mindössze hat hét a tél, januártól február közepéig. Hozták az otthoni szokásokat. A gyermekek már itt születtek, de arra volt gondjuk, hogy a legközelebbi, a galaci református templomban kereszteltessék meg. S bizony már Konstancán vannak egyetemen.. Elnézem a házat, jellegzetességében dobrodzsai, de küllemét tekintve erdélyi, fehérre meszelt falak, zöld ablakkeret és zöld  a kapu, meg a kerítés is. Vegyes lakosságú környezetben így jelzi bárki nemzeti hovatartozását. A románok mindent kékre festenek.

      - Tudja, megszoktuk már itt – mondja Erzsi – Eleinte ragaszkodtunk mindenhez, ami hazai, úgy főztem, a kenyeret itthon sütöttem saját kemencében. Csodájára járt mindenki, mert itt nem ismerik a kovászt. De megszoktuk a hal fogyasztását, mert itt fő eledel. Meg tanultam hogyan kell szárítani, sózni és füstölni, no meg mindezekből finom ételeket is készíteni. Amíg itt lesz igyekezni, fogok a legjellegzetesebb deltai halételből kóstolót készíteni. És az nem más, mint a tengermacska serpenyőben és folyami kagyló vörös mártásban.

         Amíg elkészítette végigfigyeltem minden mozdulatát. A tengermacska bárhogyan készül  borsos ára van, nagyon drága, de nem mindennapos. Erzsinek volt lefagyasztva a Fekete-tengeri fajtája (Trygon pastinaca). Nagyon könnyű és sovány a húsa és nincs jellegzetes hal íze, akár a pisztrángnak. Többnyire az uszonyait fogyasztják, szálka nélküli, csupán kevés porccsontja van és legyező formájú. Besózzák és lisztbe mártva olíva olajban öt percig sütik. Körítésnek natúr burgonyát adnak és muzsdéjt, vagy citromlét. Citromlével nem veszíti zamatosságát.. A muzsdéj román különlegesség,a péppé tört fokhagymát enyhén megsózzák és olíva olajjal nagyon kevés ecettel majonéz sűrűségűre, keverik, és ebbe mártogatják a húsokat.

          A másik érdekesség folyami kagyló vörös mártással. Az élő kagylókat alaposan megmossák, lepucolják a lerakodásoktól, majd forró lobogó vízbe dobálják, és addig főzik, amíg szétnyílik. Egy serpenyőben kevés olajon a meghámozott paradicsomot szétfőzik, amíg szószos lesz, erős paprikával ízesítik, és mikor teljesen pépes hozzáadják a kagylókat. Lehet ízesíteni fokhagymával, ez hagyományos regáti romános, vagy apróra vágott petrezselyem zölddel. Négy perc alatt kész.

         Erzsinek nem okoz gondot semmilyen fűszer, mert az Erdélyben használtakat, tárkony, csombort, kapor, bazsalikom az udvarán termeszti, és ö látja el a falut is.

         Mint már említettem, ez a kirándulás sok szempontból a legjelentősebb volt. Első sorban nagyon szervezett volt, azután pedig az Ivánnal való hosszas kapcsolatunkban itt kezdődött a nagy repedés. Bevallotta, hogy neki nagyon tetszik Sára és kezd iránta komolyabban gondolkozni. Ezek után még viccből sem sütöttem el a székely mondást, mely szerint Gyergyóban még a tyúk is kurva. Ha ő így gondolja, hát legyen.

          Miután megkezdtük az utolsó évet polgárilag, megesküdtek és igényelhettek garzonlakást, mert az otthonokban az is létezett házasoknak. Eleinte még összeszaladtunk, de már hármasban. Így már feszültebb volt a hangulat, nem, mint régen, amikor mindent megbeszéltünk. Néha úgy tűnt, hogy Sára rám is neheztel, amiért időnként összefutunk Ivánnal. Bele kellett törődnöm, hogy ők már külön család. A házasság azért is hasznos volt, mert vizsgák után a kihelyezéseknél esély volt, hogy egy helyre kerüljenek

           Végeztünk és hazakerültünk. Akkorra volt tervezve a lakodalom és engem is meghívtak. Ivánnak nagy szerencséje volt, mert akkor kezdődött a város bővítése új lakótelepekkel, és akkor kezdték építeni a vegyipari kombinátot meg a Bőr és kesztyű gyárat. Eltemetkezhetett a munkában. Sára viszont nem törtetett azért, hogy egy zsúfolt város valamelyik zsúfolt iskolájában elkezdjen tanítani. Talált egy turisztikai ügynökséget, ahol kirándulástervező és idegenvezetőként alkalmazták. A korház is bővült egy hatalmas új épülettel, engem is lekötött a munka. Már egyre ritkábban találkoztunk, de ha összefutottunk Ivánnal mindig akadt téma, amit lazán megbeszéltünk.

            Ivánéknál egymás után született a két kislány, és ragyogott az örömtől, mert szerinte a lányok mindig apásabbak, és jobban lehet szeretni őket. Azért, hogy Sára ne maradjon ki a munkahelyéről kénytelenek voltak egy megbízható nyárádmenti lányt felvenni pesztrának, de annyira tiszta és jól felkészült volt, hogy rábízták a teljes háztartást. Így Sára is megkönnyebbülten dolgozhatott. Csak hallgattam az ömlengéseit, néha helyeseltem, mert még nálam nem csirázott a házasság, Továbbra is az apró kalandok kötöttek le. Egy ilyen alkalommal mesélte, hogy rászánta magát és a diplomadolgozatát tovább folytatja doktori disszertációra.. Ezt is tudomásul vettem és biztattam. Később én is készültem a főorvosi vizsgára, de ha nem is volt gyakori a találkozásunk húsvétkor és újévkor felkerestük egymást.

           Tinédzser korban az ember úgy érzi, hogy egy barátság tartós, elválaszthatatlan, nem gondol kiszámíthatatlan külső hatásokra., Miután elvégzi az egyetemet, azt hiszi, hogy a világot fogja megváltani, csak a világ nem hagyja magát, minden lanyhul, és  csak azt látja, hogy robottá zsugorodott, csak a munkájának él. Az idő kíméletlenül telt. Már közeledtünk a négy iksz felé, amikor hazafelé sietve a nagy parkon át szerettem volna rövidíteni és egy padon, ott láttam Ivánt. Egyszerre vettük észre egymást. Fáradt mosoly ült az arcán. Kezet fogtunk.

-          Látod milyen a telepátia – mondta mosolyogva. – Épp arra gondoltam milyen jó lenne veled találkozni. Van-e valamennyi időd, amit rám pazarolhatsz? – kérdezte

-          Ha rólad van szó, semmi sem sürgős.

-          Köszönöm. Akkor megkérlek, menjünk be ebbe a bárba. A kávéjuk is jó és itt szeparék vannak, ahol nyugodtan meg lehet húzódni

-          Nocsak! Ennyire komoly a dolog?

Bementünk.    Én rendeltem egy orosz vodkát és egy kávét. Neki csak üdítő kellett..

-          Nos, rajta! – legénykedtem

-          Barátom, azt sem tudom, hol kezdjem. Nálunk nem csak a vihar tört ki, de a villám is becsapott a kéménybe.. Képzeld a kis mindenesünk terhes lett. Ez az előzőnek a lánya, kellemes, intelligens, olvasott, csak nincs hol, elhelyezkedjen, és az anyját váltotta fel ideiglenesen. Sári kiakadt és engem vádol, hogy tőlem terhes a lány.

-          És mi a valóság?

-          Figyelj, persze, hogy én is férfi vagyok és általában sűrű a vérem. Kezdetben is nehezen szoktam meg a feleségem gyakori távollétét. Valóban volt néhányszor közöm vele, de elhiheted, hogy minden alkalommal használtam a megfelelő óvintézkedést.

-          Barátom, semmi aggodalom. Hála a tudomány magas szintű fejlődésének és az amerikai találmányoknak,el lehet végezni az apasági tesztet a terhesség ideje alatt is. Csupán vért kell vegyenek és az sem ártana, ha te sperma mintát is adnál. Beszélek a családorvosotokkal, nála leadjátok és intézkedem, hogy idejében hozzám jusson. Az eredmény két-három nap alatt kész.

-          Mennyire pontos?

-          Akár a DNS, száz százalék, ha negatív és kilencvenkilenc egész kilenc százalékos, ha pozitív.

-           Robi, te leszel a megmentőm, ha ez igaz.

Idejében megkaptam az anyagokat és el is készült a teszt, de engem megdöbbentett. Nem tudom mennyire számolta el magát, csak a negyedik napon jelentkezett.

-          Iván, sajnos kifogyott egyik fontos tesztelő alapanyagunk. Ilyen vizsgálatokat a közelben Kolozsvárott végeznek, én a leleteket mentővel elküldöm, de az eredményt vagy személyesen veszed át, vagy szigorúan névre szóló borítékban küldik, annyira személyi és bizalmas.           

Egy hét múlva keresett meg. Az ajtót hátracsapta, sápadtan megállt és ijedten szúrós volt a tekintete.

-          Te tudtad, ugye?  - szegezte nekem a kérdést, anélkül, hogy köszönt volna.

-          Igen, Iván, csak nem szerettem volna, hogy tőlem halld.

-          Megáll az ész! – sóhajtotta fátyolos hangon.  - Most derül ki, hogy steril vagyok születésem óta. Valakinek a gyermekeit óvtam, szerettem és felneveltem. Érted ezt Robi?  És ráadásul az a galád aljas szuka engem gyanúsít, hogy felcsináltam a cselédlányt. Hogy képes ennyire szenvtelenül műbalhézni?!

Sarkon fordult, és ahogy jött, köszönés nélkül távozott Becsuktam utána az ajtót és az ablakon át, néztem, amint átsétál az utcán, és lehajtott fejjel bandukol tovább. Nehezen tértem észhez, annyira lesújtott és elkedvetlenített a szomorú hír. Kellett volna, maradjon, hogy megbeszéljük, hogy kiadja magából a dühét és bánatát. Reméltem, hogy rövidesen megkeres, mint a régi időkben, hogy megoldást találjunk mindenre.

         Két nap múlva, reggel majdnem késésben voltam, siettem a rendelőbe. Az asszisztensnőm sietségében majd levert a lábamról, elnézést kért és jelentette, hogy siet az iskolába, mert valami baj van a gyerekével. Ilyesmi még nem volt, vajon nem kitaláció? Az asztalon ott gőzölgött a kávé és mellette a friss újság. Amíg átöltöztem, csak rutinszerűen pillantottam az újságra és meglepett, hogy szedett vastag betűkkel látom a barátom nevét. Hirtelen olvasni kezdtem: „Fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy Dr.Szép Iván építészmérnök, jó férj és apa, tragikus hirtelenséggel elhunyt. Temetése folyó hónap 22-én lesz a református temető ravatalozójából. A gyászoló család.”

        Elhagyott minden erőm, és le kellett ülnöm. Megtette! Bánatában nem cirkuszolt, felakasztotta magát!                                                               

         Megérkezett az asszisztensnő, aki csak azért viharzott el, hogy egyedül vegyem tudomásul a rettenetes hírt. Jelentettem, hogy képtelen vagyok koncentrálni, szabad napra megyek. És céltalanul akartam bolyongani. Felfigyeltem, hogy a valamikori iskolánk előtt sétálok el, és valahogy vonzottak az emlékhelyek. Bementem a kocsmába, ahol először kóstoltuk meg, hogy milyen a „kimérős” pálinka. Pénzünk csupán egy fél decire való volt. Ő nagyképűen megrendelte a féldecit, szerencsére senki nem volt az ívóban, aztán közelebb hajolt a csaposhoz és a fülébe súgta, hogy ossza kétfelé, mert ha nem ad az öccsének, otthon beárulja. .Ez az eset évek múlva is visszatért emlékezetünkben és mulattunk rajta.

          Elhatároztam, hogy a temetésre nem megyek el. Biztosan hatalmas tömeg gyűl össze, már csak azért is, mert fiatal volt és mocorog a kíváncsiság, hogyan és miért lett öngyilkos. Utálom a sok kétszínű farizeus ábrázatot. Aztán majd a pap is a helyzetnek megfelelően szívet, facsaró Igét választ és jön a nyálas, pátoszos prédikáció, hogy milyen jó, istenfélő ember volt, gyakran eljárt a templomba, de a titkát senkinek nem mondta el, magával vitte a sírba. Csak az hiányzana, hogy mint valamikori barátunk temetésén a pap egyebet sem hangoztatott, egyfolytában idézte József Attilát, Szilágyi Domokost és Szőcs Kálmánt, akik szintén öngyilkosok lettek, de te testvérem, ha most felülnél, nem tennéd meg. A kórus meg szólamban elénekli kedvenc dicséretét:

    „Az Isten bárányára teszem le bűnömet,

   S ott a kereszt aljában békességet lelek.

    A szívem mindenestől az Úr elé viszem

  Megtisztul minden szennytől a Jézus vériben” (Ref ének, 299 dicséret)

Elgondolkoztam a gyászjelentőn is. Mennyire tapintatos volt Sára, hogy ne gyalázza meg az emlékét. Mert általában a sablonos szövegben úgy írják, hogy” szerető férj és édesapa”, itt csak „jó férj és apa” szerepelt. Éreztem, hogy egyedül kell búcsút vennem. Három nap után a déli órában érkeztem a református sírkertbe és a síri csendben eléggé hallatszott az aszfaltos ösvényen a cipőm kopogása. A sírhantnál Sára volt egyedül, állítólag a lányai elköltöztek tőle. Amint észrevett ellentétes irányban eliszkolt. Nem sértett meg, úgy sem lett volna, mit megbeszéljünk.

      Néztem a sírhantot, rengeteg koszorú és virág, tényleg sokan szerették. Feltűnt a fejfára akasztva egy élővirág, sárga rózsakoszorú, és ahogy a szél meglibbentette a szalagot, olvastam a felírást: „Emlékeimben örökké élni fogsz!  Bánatos feleséged” Legszívesebben letéptem volna, de olyan üres volt a lelkem és a gondolataim is annyira szétszórtak voltak. Csak annyit tudtam suttogni: „Isten veled, Isten velünk!”