ÉJSZAKAI TÖPRENGÉSEK

Időnek kellett eltelni, Kincsem, amíg hozzászoktam a körülményekhez. Először nagyon zavart az állandó formalinos fertőtlenítő szag, de nagyon tetszett a pompás tisztaság, az állandó szellőztetés. Csak a fájdalmak hagytak volna alább. De dolgozott az agy. Igyekezett elterelni az emlékezetet, hátha az által a fájdalom is csökkenne. És a csend volt a nyugtató állapot. Az est szelén suhant be simán, nesztelen és röppenő kalandozó gondolataimban egyből visszhangzott „tűzoltó leszel, katona, vadakat terelő juhász”. Mindegy, hogy mi csak a fájdalom ne kerítene hatalmába. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire hiányzol, nincs, akivel megosszam az ágyam. Nem érezhetem hozzám tapadó tested melegét és a hajadból és teljes lényedből áramló asszony illatot, a tiedet, a Társamét! Félhomály dereng a kórteremben, az utcáról beszüremlő éjjeli világítás derengő fénye. És megjelenik emlékezetemben alakod, amint belépsz és közeledsz felém. Nem a lomha járásod látom, hanem a valamikorit, amikor kecsesen ringott a csípőd, és arcodat derűs mosoly töltötte ki. Aztán leülsz ágyam szélére,és megsimogatom munkától fáradt kezedet,, mintha abban is a régi rugalmasság rejtőzne, amint megsimogatod hajam, fejem. Szinte könyörögnék, hogy ne hagyd abba, hisz érzelemkeltő, jobban megdobogtatja a szívem, már-már szerelmet ébreszt. Csupán miután távozol, mélyülök gondolataimba, hogy beszélgetésünk során szinte hagyatékoztam. Nem, Kincsem, lehet úgy tűnt, de én csak helyeseltem, hogy felszántattad a kertet, mert a mély szántás jót tesz, hiszen télen kifagy a gaz gyökere. És a kutya iránti aggodalom is csupa szeretetből és jóindulatból jött, amikor arra kértelek, hogy ne kösd láncra, hagyd szabadon, hogy futkorásszon, hisz szabadnak született!

      Az is furcsa volt, hogy gyakran setteng a halál az ablakaink alatt. Eleinte megdöbbentett, amikor reggel a kórteremből kitekintve valamelyik ajtó mellett ott feküdt toló szekéren lepedővel letakarva az élettelen emberi test. Ma már közömbösen veszem tudomásul. Néha abban is elmerülök mekkorát változott a világ. Gyermekkoromban a holttestet a tisztaszobában ravatalozták,a fej felöli falat baldachinnal vonták be,hogy a túlnyomó fekete szín és sujtásos selyem jobban kihangsúlyozza a mély gyászt és a külső fény se hatoljon a szobába. Gyertyák égtek, a lámpát addig nem oltották ki, amíg a koporsót kivitték a helyiségből. Megállították az órát, megfordították, vagy letakarták a tükröt, rengeteg babona, amire nincs magyarázat. Aztán harangzúgás mellett vitték a koporsót a gyászmenet kíséretében a templomba, ahonnan gyászszertartás után indult a menet a temető felé. Búcsúzásként a gyászkocsit nem fordították rövidebb útra, hanem kerülgetve térült a temetői útra. A harangok addig zúgtak, amíg a tetemet el nem nyelte a föld gyomra. Szomorú, de maradandó szép szokás volt. Ma már ennek is hűlt helye. Persze gyakorlatiasabb, hogy minden temető rendelkezik ravatalozóval és onnan könnyebb a koporsó szállítása is, no meg nem kell annyit harangoztatni. A temető, ha rendelkezik, lélekharanggal megkondítják és annyi.

       Idővel végig olvastam a Bibliát, elfogadtam minden tanítását, egyedül a feltámadás tűnt irracionálisnak. Sokszor eljátszadoztam a gondolattal, amint másoktól hallottam, hogy a lélek csak miután a testet elföldelték távozik vándorútjára. Addig ott lebeg a halott felett és mindent lát. Belegondoltam, azért jó lenne látni kik, gyűlnek össze a temetésemre, kik siratnak meg, kiknek fogok nagyon hiányzani. Néha fantáziálgat az ember, de sosem veszem komolyan. Eléggé gyakori volt a látogatásod, de láttam rajtad, hogy fárasztó, már a beszélgetések is inkább gyakorlatiasabbak voltak. Gyakran emlegetted, hogy nincs étvágyad, bármit főzöl, nagy részét a kutya eszi meg. Vagánykodni, bölcselkedni szerettem volna, amikor megemlítettem, hogy ha majd hazamegyek, és a kedvenceimet kezded főzni, meglátod, hogy evés közben jön meg az étvágy.

         Fordulatos változások történtek, már jól érződött a tavasz langymelege. A nyitott ablakon beáramlott az ibolya illat, hallatszott a fecskék csicsergése és a szomszéd épület hatalmas fészkében a gólyák szerelmes kelepelése. Úgy éreztem, mintha frissítő erővel hatna rám. Ébred a természet és mámorító moraján át felragyog a közelgő nyár. Csak te maradoztál el. Mikor huzamosabb ideig nem látogattál meg, szívemben meleg szeretet ébredt irántad. Töprengtem érted, hogy egyedül túlhajszolod magad, mert minden igyekezeteddel bizonyítani akarod pedánsságod, kezed fáradtságos munkáját. Egyik reggel a kezelő orvos túl tárgyilagos, szinte barátságtalan volt. Komoran közölte, hogy a lányom értem jön és egy határon túli korházba készül átvinni. Akkor nem éreztem semmi kivetnivalót ebben, sőt örültem, hogy annyi idő után látni fogom a lányomat. Mert kissé messze van Hollandia! És megérkezett! Enyhén fáradt mosoly ült az arcán, de ölelésében éreztem a forró szeretetet és ragaszkodást. Hosszasan és szótalanul ölelt, majd segített az öltözködésben. A kibocsátó iratok már a táskájában voltak. Lesétáltunk a kocsijához, beleültünk és ő fogta a kormányt, de nem indított. Azt hittem imádkozik. Aztán feldurrogott a motor és szeltük át a várost. Időm sem volt csodálni a tavaszias ébredést, máris ott álltunk a kapuban. Az utcabeli cisztercita templomban a delet harangozták, majd megszólalt a szaggatott lélekharang. Már a kapun belül voltunk a néptelen udvaron. Aztán lomhán előballagott a kutya, lehajtott fejjel simult lábaimhoz, várta, hogy megsimogassam. Olyan gyászosnak tűnt minden. Miután felegyenesedtem a simogatásból, láttam a lányom szemében megcsillanó könnyeket, szorosan átölelte a nyakam és sírástól remegve súgta a fülembe, hogy ne haragudjak, de nem volt ereje szólni. Éreztem, hogy gyökeret ereszt a lábam és körülöttem megdermed a világ!