ÉGBENYÚLÓ HEGYEK ALJÁN…

Mikor egyedül vagyok és elmerengek nagy ritkán, felidéződik bennem az első világháborús katonadal „Égbenyúló hegyek alján, havas éjszakákon, Szomorúan áll a honvéd az orosz határon”. És akaratom ellenére orosz filmkockák peregnek emlékezetemben Szibériai havas tájakról. Az operatőr jóvoltából zúzmarás sűrű erdő közt kanyarog a végtelen út Vastag hó, borít mindent és a fagyos úton, hallatszik a lovak patáinak ütemes dobogása és repül a trojka.  A kocsis  vastag bundába burkolózva,lábán mokaszin csizma és néha csettint az ostorral de, a hang is megfagy a dermesztő hidegben .a lovak orrából ömlik a pára. Aztán a kékesfehér havon megtörik a rózsaszínben felkelő nap sugara. .És halkan szól a zenei aláfestés, ha nem Sosztákovics zongoramű, amely egybeolvad a lódobogással, akkor mély női hangon előadott nyers pusztai vagy kozák dal. Nézem ezt a kavalkádot, megborzongok a szépségétől, és úgy érzem, áthat a látott kép hidege.

             Fokozatosan rájöttem, hogy a téltáj szépségéért nem kell a szomszédba menni.  Székelyföldön a Hargita a természet nemzeti oltára, ami bennünk él és mindig mindenhonnan visszahív. Égbenyúló ormain és lejtős lankáin általában szélcsend van. Itt az igazi téli kép a sűrű havazás, sziszegve, nagy pelyhekben, merőlegesen, mert szélcsend van.  Sokkal vadabb a Gyergyói-havasok vidéke, a Nagyhagymás és annak kimagasló csúcsa az Egyeskő. A román elnevezés találóbb, mert ők Magányos kőként nevezik és valóban az. Messze ellátszik, amint felmagaslik a bányatelepülésből Két orom között áll magányosan. Jobb felől az Ecsém-tető, míg bal oldalán a Bárány-szírt szomszédolja. Messze virít a szürkés-fehér kopár mészkő. Határ a rézben gazdag Csíki-hegyekkel. Turista paradicsom. Nagyon sokan felkeresik nyáron, mert télen megközelíthetetlen. Az út, a felmászás másfél órát vesz igénybe. A bányatelepről a Kovács-patak mentén haladsz az erdőig. Ott szétágazik az út. Évszázados fenyves erdőn kanyarog az ösvény fel a csúcs felé. Az erdő sötétjében keveredik a gyanta illat az avar savanyú szagával az ózondús levegőben. Tüdőd mélyéig hatol ez a friss illategyveleg. Felfelé haladva fű nincs,de a fák tövében az avaron előbukkan egy-egy barna kalapú és puffok törzsű  vargánya. A színe miatt mi medvegombának nevezzük, imitt-amott a hosszúszárú őzláb és nagyon ritkán a szemet gyönyörködtető légyölő galóca Szépségéért kerül a mesekönyvek illusztrációjába gyönyörű élénkpiros kalapja miatt, melyen fehér pettyek vannak. Elűzi az élősködő rovarokat, nem döngicsélnek, csupán madárdaltól hangos az erdő. Másfél óra kell amíg a kaptatón felérsz a szikla lábához .Szép zöld fűvel borított területen bukkan eléd a menedékház. Igazi hegyvidéki építmény, földszintje terméskőből és az emelet gömbfából,

Kívülről fáradt olajjal szigetelve.

             Egy alkalommal az alföldről jöttem haza vonattal. Nem volt nagy a tolongás,de a fülke megtelt csoportosan utazó traccsoló vénasszonyokkal. Székelyudvarhelyre utaztak apácaszentelésre, ahogy a beszélgetésükből kitűnt. Nem érdekelt a csevegésük, de egy adott pillanatban felkaptam a fejem és figyelmesebb lettem, amikor az egyik sápítozva, sajnálkozva mondta a többinek

- Olyan nagy a szegénység a Székelyföldön, képzeljétek a házaikat fából, építik.

A többiek elszörnyülködtek. De hát a nem hozzáértés nagy talány. Azt hiszik,

hogy tyúkólakban,vagy barakkokban élünk. Pedig a székely faház is van annyira időt álló, mint az alföldi vályogház. Hogy értékesebb és egészségesebb, nem vitatom. Csupán annyit említenék meg, hogy a faházakat ácsok által faragott gömbfából beton alapra húzzák fel. A kifaragott gerendákat rajz szerint leszámozzák és boronásan fogazással hozzák össze,amit vasszeggel,vagy régebben facsappal erősítettek meg. Akármikor szétszedhető és költöztethető a számozás alapján. A felhúzott házat van aki kívül- belül,egyesek csak belül vakoltatják malterrel. Kifejezőbb és látványosabb, ha a tetőzetet zsindellyel

fedik. Ilyenek a „szegény” székely házak .A bejárathoz székely kaput emelnek.

A melléképületeket,istállót,csűrt téglából építtetik,hogy az állatoknak meleget tartson és ne telítődjön salétrommal.

     A kirándulók zöme csak az Egyeskő lábáig jön, mert maga a szikla veszélyes, csak alpinistáknak ajánlott. Reszkíroznak azok, akik havasigyopárt gyűjtenek,mert az is veszélyes alig hozzáférhető helyeken nyílik. A csoportokat vezetni irányítani kell .És ez mind a mi hatáskörünk.

       Sosem tudom feledni azt a délutánt. Mámorítóan édes emléket hagytál magad után .Csak azt nehéz elviselni,hogy a kitaposott ösvényen járva,mely lábad nyomát őrzi,néha vadnyulak és erdei vadak olyan esetlen himbálózással szaladnak és arra is felfigyel az ember.

       Sokat gondoltam rád, kerestelek volna, hogy majd rád találva emlékezzünk vissza arra a délutánra, mikor itt jártál és megismertelek. Futó kaland volt. Lehet a te lelkedben nem is hagyott nyomot .Én folytatni szeretném,hallgatni fejtegetéseid a kamaszkorról,bármiről, ami elvont,vagy emberközeli. Szinte hallom a fenyves zúgását, a gyantaillattal telített alkonyat hatalmába kerít és csak a szemem kell lehunynom,hogy halljam buján édes hangod. Kirándulni  jöttetek és a menedékházban szálltatok meg azon éjszaka. Festői táj. Nekem viszont úgy rémlett,hogy titeket nem a táj érdekelt annyira,mint a lepkevadászat. Havasi csajokat kerestetek éjjeli bujálkodásra.

        Te jöttél be elsőnek az udvarra és apám iránt érdeklődtél,mivel ő a  menedékház gondnoka .Nem volt otthon.

-S akkor mi a teendő? –kérdezted színlelt aggodalommal – Talán a kisasszony  el tudna vezetni a menedékházig,nemde? – Nekem nem smakkol a kisasszony megszólítás. Az én nézetem szerint a „kisasszony” agyonfogyókúrázott lány, lenge selyemruhában, árad utána a finom parfőm felhő. Az igazi arcát nem látod a sminktől, karomszerű műkörmei messze csillognak a lakktól. És körül lengi az ásító unalom. Mi ellentétei vagyunk. Farunkat szőttes rokolyában riszáljuk, mellünket bögyössé szorítja a lajbi és mereven áll rajtunk a buggyos ujjú kikeményített gyolcs blúz. Minden lenvászon. Finoman szőtt székely lenvászon. Hajunkat egy ágba  fonjuk és popónkat veri a fonatvégén rákötött masni,ami mutatja,hogy még szüzek vagyunk. Szájainkból kellemesen harsogó kacaj gurgulázik. Ilyenek vagyunk mi, székely lányok.

Utálom a kisasszony megszólítást, de te úgy ejtetted ki, hogy nem tudtam haragudni. Valahogy olyan simulékony, fülbemászó volt a hangod. Talán egy  

Durcás fintor átsuhant az arcomon,de nem hiszem,hogy észrevetted volna.  Vettem a kulcsokat. Valahogy féltem megindulni veletek. Igaz volt a társaságotokban két fiú típusú nadrágos lány,de azok annyira girhesek voltak. Hol tudtátok felszedni? Pár pillanatnyi várásra kértelek. Minden szavam hozzád intéztem,mert te voltál a legbarátságosabb és modorod is annyira bizalomkeltő volt. Az a nyúlszájú gitáros,a szemébe hulló szőke hajával szánalmas tag volt.  A többieket nem is vettem szemügyre. Klárihoz szaladtam át és kértem jöjjön velem. Ott volt Manci és ő is jött. Azért mi is keressük a kikapcsolódást,pláné  ha jónak ígérkezik a társaság. Valamennyinket a szezonban érdekelnek az idegen fiatalok,különösen,ha gitár meg táskarádió van náluk. Megtörtént,hogy csak fiuk jöttek és lányokat vittek fel a településről. Aztán ismerkedés,tánc,az enyelgés bevezető fogásai s úgy hajnal felé összemelegednek,földre húzza a bódulat,a mámor .A srác kanosan dörgölődzik ,szuszog,liheg s a lány nem tanúsít nagy ellenállást,megadja magát. Utána hónapokig dédelget emlékezetében egy forró fájdalmasan édes élményt,mely szalmalángként  fellobbant és vége szakadt .Nincs tovább.

        Sétálva mentünk a falúból és kerültünk a menedékházhoz vezető ösvényre.  Kissé feszélyezett volt a hangulat,amikor nem tudod,mi módon kezdd a lazítást   az újabb tagokkal. A lenyugvó nap utolsó sugaraival tűzkoronát szőtt  a Nagyhagymás szürke homlokára,de alant a völgyben már nőtt az alkonyat. A fenyves erdő sűrűjéből lomha sötétség szivárgott és igyekezett betölteni az alkonyat szürkeségét. Aztán a falu eltűnt a tejfehéren szitáló esti ködben.

         Miután megérkeztünk a lányokkal elrendeztük a vendég szobát. Tiszta   ágyneműt cseréltünk. Emlékszem a gitáros oldalba bökte egyik lány barátotokat és sokat sejtető mosollyal mondta, hogy lehet nem is lesz szükség rá,mert ő jobban szereti a lágy selymes,harmatos fűben. Bementem az apám irodájába,hogy kitöltsem a formaságokat ,amit vendégérkezéskor szokás. Velem  jöttél és amint ültem, az asztalon áthajolva súgtad a fülembe

-Ugye nem sietnek? Kérem maradjanak egy-két órát.  – Különös érzés kerített hatalmába. Kéjesen bizsergő melegség futott végig a hátamon. Nem kell sokat kérlelni minket,csak megjátsszuk a szégyenlős szende szüzet ,mint a tyúk amikor fut a kakas előtt, azt gondolja magában,ha megállok azt hiszi kurva vagyok. De a kakas sem hagyja alább,azt gondolja,ha utolérem megkakasolom,  ha nem,hát sportoltam egyet .Később leült a társaság a már lobogó tűz körül .Összedobtátok a dohányt,hogy konyakot vegyetek a feszültség oldására. Figyelmeztettelek,hogy itt háromszoros ára van,mert az árut a meredek kaptatókon a ló hátán szállítják,de te nagyvonalúan leintettél.

        A tábortűz mellett csevegtünk,ismerkedtünk és találós kérdéseket mondtunk. Te voltál az első kérdező. Gondoltad nehéz kérdés lesz,hogy melyik az a nóta amelyben nincs „R” betű. Nem sokat gondolkoztam én találtam ki :

„Az a szép,az a szép,akinek a szeme kék”.Nyertem. A második kérdésed szintén énekkel kapcsolatos volt. Melyik éneknek minden szava igaz? Hirtelen vágtam rá. Találomra, de talán azért is, hogy bántsalak „Hazugság volt minden szavad”

Ezt is megnyertem. És akkor jutalomként megcsókoltál, gyengéden, hosszan. Később a tűz pislákolni kezdett,a hamvadó ágak között csak néha lobbant lángfoszlány .Érződött a havasi éjszaka hűvössége. A társaság szétoszlott. Néha megpendült a gitár húrja, de azt már Klári pengette olyan esetlenül, ahogy csak lehet. A srác pedig mindegyre dicsérte, mintha érezte volna, hogy Klárinak bókolni kell, ha azt akarja, hogy sikerrel járjon. Távolabb egy másik bokorból halk zene szivárgott. Ott bizonyára a táskarádió mellett Manci volt valakivel, mert hallatszott a félig hangos suttogása „Csak éppen ne marháskodj! Jó? Mert nem szeretem, ha mohon marhaságból megmarkolod a mellem!”

    Te mosolyogtál. Olyan sejtető mosoly húzódott a szád szélén és átsuhant az arcodon. Fellépésed mögött még motoszkált némi kamaszos bizonytalanság. Annyira megkapóan helyes voltál és szép. Duzzadó izmaidból sugárzott az erő . Nézted néhány pillanatig amint a pislákoló láng rózsákat, sző az arcomra,majd fölém hajoltál tüzesen ,forrón .Kezed a derekam alá csúsztattad s úgy csókolózás közben végignyúltunk a zöld fűben. Furcsán éreztem magam. Tiltakoznom kellett volna, hiszen ilyet még nem tettem. Te voltál az első. Pillanatokig úgy tűnt, hogy az égen a csillagok mind eggyé olvadnak. Aztán lehunytam a szemem és kövér könnycseppek gurultak végig arcomon a válladra. Nem borzongtál meg, úgy szorítottál magadhoz, mint aki szerelmes és hosszan simogattad a hajam. Később jöttem rá, hogy nem a kíváncsiságért tettem, csak, azért mert eddig senki nem tetszett annyira, mint te. Nem tudom, még meddig élsz emlékezetemben. Talán örökre. Mert az ember sosem tudja elfelejteni az elsőt. Meg néha szükségét érzed egy náladnál hatalmasabbnak, akibe bele lehet kapaszkodni, aki föléemelkedve biztonságot nyújt. Vagy egy gyengébe,aki felett uralkodni tudsz. Lehet egy gyermek, egy macska vagy mit tudom én …

      Sosem találkoztunk az óta, de él bennem a remény, hogy a sors még egyszer összehoz. Akkor majd kérni foglak,hogy maradj velem,mert annyira elviselhetetlen az egyedüllét és az,hogy a kitaposott ösvényeken járva,mely lábad nyomát őrzi,néha  a vadak olyan esetlenül szaladnak és arra is felfigyel az ember. Égbenyúló hegyek alján mindig várok rád!