Álljunk görbén és beszéljünk egyenesen

                                                              (Makra Sándornénak a legnagyobb tisztelettel)

   Imádtam a nagyanyámat. Tőle sokat lehetett tanulni, mert az élet sok bölcsességre tanította. Hiába érdeklődtem, kérdeztem égbekiáltó dolgok iránt, szűkszavú volt, csak legyintett és azt mondta, majd rájössz magadtól. Már az a tény sokat foglalkoztatott, hogy álljunk görbén és beszéljünk egyenesen, hogy lehetséges ez? Miért kell görbén állni? Aztán tényleg igaza volt, apránként rájöttem, hogy az élet forgatagában, az idő telésével, ha görbén is állsz, vagyis elerőtlenedik, meggörnyed tested, a beszéded legyen mindig egyenes, vagyis igaz és őszinte.

        Sokszor végignéztem reggeli fésülködését, és annyira tetszett, amint hosszas simítással fésüli a haját, majd három ágba fonja és Erzsébet koszorúként tűzi körbe hajtűvel. Mindig azt mondta, valahogyan érvényt kell adni, hogy ő a királynő. Mert az érvelés úgy áll amint azt Pál apostol is megfogalmazta, hogy a férfi a teremtés koronája, tehát ő a fő, de a nagyi némi ravaszsággal tovább szőtte a folyamatot. Ha a férfi a fő, akkor az asszony a nyak, a fej a nyakon van és ötletes, tapintatos befolyással mindig arra fordul, amerre a nyak irányítja. Az Erzsébet-koszorú a ravaszságát fokozta, leplezve, hogy azért mégis ő a királyi fenség.

         Kiskoromban túl rejtvényesnek tűntek beszélgetéseik, mert nem voltam tisztában mindennel. Például, miért marad valaki pártában és sosincs párta a fején. Vagy miért kötik be valakinek a fejét és semmi kötszer nincs rajta. De ezek is idővel kiderültek, minden a helyére került. Egy alkalommal a keresztanyám sopánkodva jött a nagyihoz, hogy ideje lenne már, hogy valakivel összehozzanak, mert már szőrös a lábam köze, s nehogy pártában maradjak Nagymama, mindig elmosolyogta az efféle aggodalmakat, de valamilyen gyötrődő mosollyal, hisz saját tapasztalatából tudta mire megy ki, ha valakit igyekeznek bármi áron férjhez adni. Vele is azt tették. Tovább gondolva a helyzetemet, ne maradjak pártában, azt jelentette, nehogy vénlány maradjak, mert az falusi viszonylatban túl megalázó. A keresztanyám törtetett, kitervelt mindent, azt is, hogy kinek kell majd bemutassanak, ahhoz, hogy jó parti legyen. Ahhoz viszont nem elég, hogy szőrös a kellő hely, hanem a helyzethez illő öltözékben kell majd megjelenni.

         Nosza, megindult a felkészülés. A rokonság termelte ki a környék leghíresebb varrónőjét, illik, hogy ruhakölteményt fabrikáljon a nagy napra. A döntés végleges volt, vastag selyem legyen. A nagyival mentünk a méteráruboltba. Kiválasztott a bő kínálatból egy csodás anyagot, halvány rózsaszín alapon, valódi nagyságában barna eperfa levelek.  Igaz nekem a sárga árnyalat jobban tetszett, de azon a levelek feketék voltak s így keresztanyám is megnyugodott, mert túl asszonyos lett volna. Végül elkészült a ruhaköltemény és úgy forgattak, csodáltok tükör előtt, majd tükör nélkül, hogy én nem láttam magam.

          Elérkezett a nagy nap. A keresztanyámmal mentünk a katolikus templomba. Sosem jártam ott. Csend volt, megnyugtató néma csend. A gyertyák helyett villany volt és a szép barokk szobrok, freskók képek harmóniája. Jól körbenéztem, végül is, így néz ki egy ferences rendi barátok temploma. Furcsán éreztem magam, mert nem tudtam, mikor kell térdepelni, keresztet vetni. A gyülekezeti tagok ezzel a rituáléval nőttek fel, én csak néztem az oltár előtti koszorút, melynek közepén a pap állott és álltam mozdulatlanul. Keresztanyám mindent végig utánzott, ahogy másoktól látta, néha meghúzta a ruhám szélét, hogy térdeljek már le, ne álljak, mint a Bálám szamara. De nem ment.

           Mise után a templom előtti téren megkezdődött a tere-fere, ismerősök találkoztak, s jóízűen pletykálták a hét eseményeit. Egyesek röhögése kimagaslott, mint a lónyerítés a késő délutánban. Mintha a semmiből termett előttem egy duci legény, kezet csókolt, bemutatkozott, s még szerette volna szorongatni a kezem, de hirtelen lendülettel visszahúztam. Ő volt a Luci, a nagy nyeremény. Lopva végigmértem, de már láttam első pillantásra, hogy kár a benzinért, nem az én esetem. Különben sem voltam tisztában az esetemmel, de ez a legény nem túl megnyerő. Korát nézve nem is érdekelt, csak azt vettem észre, hogy haját rövidre vágott ciceró stílusban viseli, hogy takarja a homloka feletti korai kopaszodást. Vastag, húsos ajka volt, erre mondják, hogy csókos száj és álla alatt látszott az enyhe tokaképződmény. Telt volt, nem izmos, inkább kövér. Hirtelen a nemrég hallott ének foszlány csengett fülemben:

„Szép város Nagy- Szudán, benne lakik Szuleyman,

   Szeretik őt a négerek, mert a segge nagy és kerek,

    S két cintányér lóg a valagán!”

Ez a nóta a társításra megnevettetett, és jótevőim azt hitték, hogy a megértés, az elfogadás ad utat érzéseimnek, de tévedtek!

      Hallgattam a férfi locsogását, de semmit sem jegyeztem meg belőle, csupán, hogy csütörtökön kellene találkozzunk,a mozi előtt, de én tudtam, hogy nem leszek ott. Persze, később a főintéző, a keresztanyám prüszkölt, hogy nem érdemes velem jót tenni, mert ezek szerint, ha így viselkedek, senki sem köti be a fejem. Miután kiadta a dühét és eliszkolt a nagyi megsimogatta az arcom és azt mondta nem kis malíciával, hagyjam csak, hogy a kerítőnők egyék a kefét, akit a sors nekem rendelt, a maga idejében majd eljön.

      Nem kellett sok időnek eltelnie és Lucit sikerült összeboronálni egy falusi lánnyal. Az apja gyári munkás volt, nem bővelkedtek,de mindenük meg volt. Luci fokozatosan mutatta ki foga fehérjét, fösvény mentalítását. Mindent zár alatt tartott, nehogy felesége az ő jövedelméből segítse a szüleit. Az már  nevetséges fogás volt,hogy a nagy edényt melyben a lisztet tartották állandóan lefedte és a fedő alá egy legyet tett,ekként próbálva ellenőrizni asszonyát, hogy járt-e a lisztnél. Mindez vajon mennyire győzte meg a keresztanyámat, mert a fiatalasszonynak elég volt egy hónap,hogy végleg ott hagyja.

        Azonban az én időm is eljött, nem kellett sem erőltetni, sem siettetni. Jóval túl voltunk az érettségi vizsgán. Szüreti bál készült. Persze a régi hagyományokhoz hűen, arra népviseletben illett megjelenni. Nekem mindig is a felcsíkí népviselet tetszett, fekete- piros csíkos rokolya, lenvászon blúz és fekete lajbi, na meg ugyancsak leheletfinom lenvászonból a lerakott kötény.  Nagyon csinos lehettem, mert elsőnek vittek táncba, és nem is akárki. Egy teljesen ismeretlen fiatalember, valahonnan távoli vidékről, rokonlátogatásba jött. Acélos római arcvágású, de a szeméből bársonyos pillantás és melegség sugárzott. Jóval magasabb volt mint én, de talált a lépés. Finoman, lazán kezdte, később próbálkozott a nyomulással, jobban szeretett volna magához szorítani. Első próbálkozásra én is kígyóként simultam, de aztán erős tartással igyekeztem a távolságot tartani. Mikor hosszan, úgymond tanulmányozva figyelt eltűnt tekintetéből a bársonyosság, és mintha nézésével le akarna vetkőztetni, átlátni rajtam. Nem tudom mennyire sikerült neki, de én nem jártam közbe.

         Megtudtam, hogy frissen végzett mérnök. Diplomavizsga utáni pihenését tartja rokonoknál Gyermekkorában még járt itt és már akkor megtetszett neki a vidékünk. Idővel nem szállt le rólam és fokozódott a barátságunk. Itt keresett munkát és gyakran találkoztunk.. Én valahogy a nagyi génjeit örökölhettem, mert rühelltem a nyomulós típusú fiúkat, csakis a tisztes távolságtartó jött be. Már jó idő eltelt ismeretségünk óta, sokat kirándultunk, csatangoltunk a környék béli erdőkőn, hegyekben, de mindvégig távolság tartó voltam.  Gondolom azért próbálkozott és hívott fel a lakására. Nem vonakodtam. Próbáltam elfogadni közeledését, de csak diszkréten. Nem tárulkoztam kurva módjára és hagyni, mint egy tank, átdübörögjön rajtam Nem. Én azon voltam, hogy ne lásson, hanem érezzen. Érezze, hogy vele vagyok, mellette és így olvadunk egymásba. Ezt házasságunk után is megtartottam. Sosem vetkőztem le előtte pucérra, sosem fürödtünk a kádban együtt. Így mindig tartott a kíváncsi felcsigázottság, a sejtelem. Később annyira tanulmányoztam és kiismertem, hogy nálam nem a sokat hangoztatott női megérzés volt a vezérfonál, hanem ráérezve határozottan tudtam, mit tesz. Különösen előrehaladott terhességem alatt, vagy közvetlen szülés után sejtettem, hogy máshol próbálkozott. Nem ítéltem nagyon el, következtetve, hogy heterószekszuális, tele spermával, időnként üríteni kell. Sosem csaptam patáliát, mert mi értelme, ha rájön, hogy szaglászom utána, az még rosszabb, olaj a tűzre. De mindig rájöttem, mert olyankor sokkal figyelmesebb volt, előzékenyebb, látszott, hogy akar felejteni, otthonos lenni és feledni a félrelépést.

     Egy életen át nem voltak különösebb nézeteltéréseink, mert mint „nyak” tudtam irányítani a „fejet” Minden elképzelésemmel, ötletemmel úgy álltam elő, mintha tőle jönne. Nyugdíjas korában érződött, hogy kezdenek szakadni a baráti szálak, kezd befelé fordulni, magányos lenni, napok hosszát elidőz az íróasztala mellett, a számítógéppel. Akkor is tettem a gyámoltalant, mindennel hozzáfordultam, hogy érezze, még mindig minden tőle függ.

       Amikor a korházba került nem voltam otthon. Este volt, a lányát kísérte ki a kapuig, majd hátrasétálva az udvaron igyekezett mindent bereteszelni. Készült az éjjelre. Megszédült. Besietett a konyhába, leült és érezte valami, szorítja a torkát, kiszárad a szája, gyengül és a szorítás, mindegyre húzódik lefelé. Ellenőrizte magát, megmondta, hogy hívják, hány éves, hol lakik. Elmondta a Miatyánkot, és meggyőződött, hogy a gondolatai tiszták. Felhívta a lányunkat és közölte, hogy nagyon furcsán érzi magát, szorongásai vannak, és mindjobban erőtlenedik. A lány utasította, hogy öltözzön fel, zárjon be mindent és hívja a mentőszolgálatot. De nem telt el egy negyed óra és már ott is volt. A férjével átöltöztették, és veszettül hajtottak át a városon a korház felé. Útközben még annyit mondott, hogy gyorsabban, mert nem éli túl. A sürgősségin megmérték a vérnyomását,örült magas volt és a vércukorszintje is jóval meghaladta a maximális határt.. Azonnal infúzióra kötötték.

           Másnap felkerestem. Sima arcáról nyugodtság sugárzott, a lázrózsák is mintha halványultak volna. Simogattam bátorításként a kezét, az arcát. Megcsókoltam a bársonyos tekintetű szemét, amelyekkel valamikor, Istenem de régen volt, le akart vetkőztetni. Suttogva beszélt. Köszönte a látogatást és haza irányított, hogy kedvenc étele elkészítéséhez legyen időm, mert haza jön. Nem ellenkeztem, mint soha éleztemben.

           Reggel ébredés után semmihez nem volt kedvem. Kávézni, egyedül? Hiszen annak megvolt a kellő hangulata, akkor beszéltük ki magunkat istenigazából! Téblábaltam a lakásban, valahogy nagyon nyomasztó volt a hangulatom egyedül. Leültem az íróasztalához és a kinyitott Biblia részbe olvastam bele, amit utoljára tanulmányozott. Pál apostolnak a Kolossébeliekhez írott levele harmadik része: „Ti asszonyok engedelmeskedjetek a ti férjeteknek, amiképpen illik az Úrban. Ti férfiak szeressétek a ti feleségeteket, és ne legyetek irántuk keserű kedvűek.”

            Dél körül érkezett a lányunk. Amikor megjelent szomorúan, gyötrelmes arccal, feketében, tudtam, miről van szó. Bekövetkezett Elindult az alagútban a fény felé, ahonnan nincs visszatérés. Hagytam, hogy menjen, szépen, nyugodtan. Mi értelme lett volna az állati üvöltözésnek, az őrjöngő hisztériának? A halálnak meg van az ő méltósága, és méltón kell fogadni és gyászolni. Hirtelen emlékeimben a nagyi képe jelent meg az Erzsébet hajfüzérrel. Királynők vagyunk. Az élet királynői. Nem érdekel, mit sugdosnak a hátam mögött, méltó leszek az eseményhez. Szívemben, lelkem mélyén kellene gyászoljak, de nem tehetem,mert Ő ott örökké élni fog.