A RÉGI HÁZ

A régi ház csenddel körülvéve áll egymagában a városszéli cigánytelep kezdetén, amit köznyelven Pokol-hegynek neveznek, Meg van annak is a történelmi magyarázata, de most ne keveredjünk a múltban. A házat magas betonkerítés övezi, nem lehet átlátni rajta.  Ablakai betáblázva sötétlenek, melyeket sűrűn beszőtt a pókháló. Az udvart belepte a dudva, és akác, meg ecetfa cserje sűrűn, áthatolhatatlanul.. A felkelő nap arany sugara megcsillan a reggeli sűrű harmaton és a pókhálók tömkelegén, melyekbe szerencsétlenül járt legyek ficánkolnak és zümmögnek. Két ezüstfenyő magaslik egyenes tartással az ég felé, akárcsak testvérei Csík országban, a székelyek oltárán, a Hargitán. A kihaltnak vélt udvaron most is zajlik az élet, az elvadult növények között bogarak és rovarok döngicsélnek, vadgalamb turbékol és fekete rigók kellemes trillája még itt remeg a nap minden órájában. Ők nem hagyták el a régi házat! Maradtak! Valamikor a betáblázatlan ablakokban ragyogtak a virágok és vonzották a lepkéket, darazsakat, méhecskéket.

       Végignézel az udvaron és összeszorul a torkod, megjelenik a lenyelhetetlen gombóc, ismeretlen melódia veszi kezdetét, halkan, majd fokozódik, de nem gyorsul, szívet tépő szorongást érzel, az elmúlás zenéjét. Hatalmába kerít a megmagyarázhatatlan körülmény, amikor zsúfolt nagyvárosi állomáson fiatalokkal telt kirándulóvonat indul a tengerpartra, végtelen horizontok felé, csak az integető kezek látszanak, egyesek régimódian zsebkendőt lebegtetnek és fokozódik a szorongás, szúr a gombóc, aztán lepereg két könnycsepp és minden lazulni kezd! Már nem érzed szíved lüktetésének dobbanásait a dobhártyádon zakatolni.

        Emlékszel mennyire harsogó volt az udvar? Utolsó kellemes emlékképeim, amikor már nyolcszáz km távolságból gondoltam rád, és kiültem az udvarra csodálni a pázsiton legelésző baromfikat. A hatalmas fajkakas, Szultán, alig bírta nyolc kilós testsúlyát és leülve az udvar közepén csípegette a füvet. Ez háborította fel állandóan Szását, a kaukázusi juhászkutyát, aki hatalmas testével zihálva, őrjöngve ugatott, de Szultán, neve után is ítélve törökös nyugalommal fittyet hányva legelt tovább. Csak ők voltak már velem és annyira kényeztettem, hogy a tyúkok a tenyeremből szemelgették külön finomságként a rizst, lenmagot és kenyér hulladékot. Bárki, de különösen édesanyád őrültnek nézett volna a pazarlásért, de tettem, mert minden rád emlékeztetett.

        A visszaemlékezések fátylán látva a történteket, feldereng, amikor kisbaba voltál és bújtak a fogaid, én valahonnan emlékeztem, hogy a friss levegő ilyenkor jót tesz. Kivittelek és egész éjjel sétáltattalak körbe az udvaron, amíg elmúlt minden zsibbasztó riadalom és álomba merültél. Őrködtem álmaid felett, amíg a felkelő nap sugarai elűzték az éjszakát. Ahogy nőttél nőtt benned a belső fegyelem, annyira eljátszadoztál egyedűl, hogy az már szívszorító volt. Lefekvés előtt minden alkalommal kihoztalak a sötét udvarra és csodáltuk a csillagos eget, gyönyörködtünk a hulló csillagokban és nem tudtam megmagyarázni, hogy te is megértsd a jelenséget. Később már te figyelmeztettél, hogy amit látunk nem hulló csillag, hanem éjszakai repülőjárat, mert állandóan pislog a lámpája, meg mozgásban lévő űrhajók. Hallgattalak, mert a te korodban mi csak annyit tudtunk, hogy az angyalok a csillagokból figyelemmel kísérik viselkedésünket és attól függ a karácsonyi ajándék.

          Pergett emlékezetemben a múlt története. Betöltötte az udvart hangos kacajod, amikor a kosárlabdapalánk alá ültettél, fejemhez kötözted a zsák alját és az összes labdáidat egymás után hajigáltad a hálóba, melyek tornyosultak a fejemen, és kitört belőled a nevetés, hogy olyan a fejem, mint egy szerteágazó elkorcsosodott gomba. Maradt mozzanat, mely szívbemarkolóan fájó. Valami rendetlenséget követtél el és rád szóltam. Szembe fordultál és diadalmasan, hangosan kacagtál. Engem dühített ingerlő viháncolásod, mindegyre fokozta a tettlegességet és meg akartalak ütni, de elszaladtál. Lihegve követtelek, kerülgettük az udvart, de nem tudtam versenyezni apró lábaid fürgeségével. Hirtelen megálltál, és felém fordultál. Szemedben két könnycsepp csillogott, tiszta, őszinte, mint szemed kékes tükre. Te biztosan nem ismered azt az érzést, ami akkor kerített hatalmába: Mintha tüskék járták volna át a szívem, körülöttem megdermedt minden, csak néztelek, aztán átölelve magamhoz szorítottalak. De az érzés örökre megmaradt és mikor feltör annyira fájdalmas és marcangoló és nincs gyógyír rá!

          Szomorú szívvel végigpásztáztam a régi ház elvadult udvarát és bezártam a kaput. Részemről örökre. Mert ide már nem lesz többé utam. Gondolataimba merülve sétáltam ki sétapálcámra támaszkodva az állomásra. Már így nevezem, amióta rám szóltál, hogy az sétapálca, mert horgas bottal csak a vénemberek járnak. Bejött a vonat és a nagy tömegből kimagaslottál Te. Hamar észrevettük egymást és átvergődve a sokaságon igyekeztél felém Átöleltelek, mint kiskorodban, amikor azt mondtam, addig szorítlak, amíg megérzem a szíved dobogását. Csak köszöntöttük egymást. Nem kérdeztél semmit, mert tudtad honnan jövök és én is tudtam hová mégy. Nem kísértelek el, hogy nyugodtan emlékezz, ne zavarjam pajkos gyermekvilágod.

       Idővel a régi ház összeroskad, belepi a dudva, az akác és a kecskerágó, mint minket a csipkés lepel, a szemfedő és az enyészet az agyagos édes anyaföldben.  És mi is a feledés ködébe veszünk, akár a régi ház. Nem mentem vissza, nem akartam látni a napnyugtát a kihalt udvaron!