A kutyahűség

                               Nyári reggel volt, már a harmat is felszáradt és az eperfán tanyázó lakósereg is rázendített irdatlan csiripelésére. Úgy megülik a fát, röpködnek, verekednek, veszekednek, ugrálnak, csípik egymást és szerelmeskednek.  Ezzel telik el a nap, aztán este behúzódnak a csepegő alatti fészkeikbe. Honos madár a veréb, még a szomszédba sem telepszik át.. Már megszoktam és megkedveltem, pedig egész gyermekkorunk verébűzéssel telt el, mert a nagyi szerint kártékony, ártalmas, haszontalan madarak. Nocsak! Később jöttünk rá, hogy mit takar ez a tömör jellemzés. Gyűlölte őket, mert felszedték a csirkék elől a gabonát.

                               Igaz valamikor én is jobban kedveltem a téli vendégeimet, amikor letelepedtek az eperfán. Igyekeztem, hogy a vastag hótakaró mögül jól észrevehető legyen a madáretető és a felaggatott faggyúgalacsinok sokasága. Miután rászoktak, jöttek is, és kirívó tollazatukkal tarkították a fát.. Kék, vörös, sárga színek kavalkádja keringett, amint üldözték egymást, kergetőztek a megélhetésért. Később a hóolvadással ők is elmaradoztak, és azután szerettem meg a verebeket. Ők kitartóak és hűségesek! Megfürödnek a porban,a kutyaitató edényben, mindegy, csak a tollazatuk tisztán ragyogjon. Ők nem „festik” magukat, mint a többiek. Egyszerű szürke verebek!

                                 A nagy hangorkán kicsalt a verandára, és amint el akartam foglalni helyem az ablak alatti fonott széken, rádöbbentem, hogy elkéstem. Egy zsemlyeszínű, lelógó fülű kis korcs kutya húzódott meg a széken, félénken lehunyta a szemét és kifli alakban görnyedve várt a sorsára. Igaz már napokkal azelőtt egyezkedtünk párommal, hogy ideje lenne egy kutyát beszerezni, de nem így gondoltam. Ez váratlanul történt, felkészületlenül ért, nem annak rendje és módja szerint, hogy körültapogatom, forgatom, vizsgálgatom, hogy tetszetős legyen. Ez adott volt, mint az októberi szélvihar, váratlanul jön és megy! De vajon ez is megy? Úgy döntöttünk a párommal, hogy nem veszünk tudomást róla, ha valahonnan elszökött érte jönnek, ha viszont valaki szándékosan dobta be, bizonyára visszamegy eredeti gazdájához.

                                    Már esteledett, de nem mozdult. Enni sem adtunk neki, hátha jobb belátásként eliszkol és hagyja nekünk a jobb válogatás lehetőségét. Másnap reggel amint kijöttem, csak nem tágított, továbbra is széken ült, de most már ténylegesen ült, félve rám-rám pislantott, nagyokat ásított. Végül döntöttem! Mindegy hogyan került ide, marad!

-          Egy taggal bővült a család. – szóltam a páromhoz.

-          Mégis megtartod?

-          Miért ne? Ha már itt van, nem kell utána járni, fiatal kölyök s legalább itt nő fel mellettünk. No, gyere Vakkants, reggelizz, ha már itt ragadtál!

-          Más név nem is jutott volna az eszedbe?

-          Nézd, már volt Forgács, Bodri, Zsazsa, Morzsa, Füles, miért ne lenne, Vakkants is? Gyermekkoromban volt egy képeskönyvem, s egy ilyen borzas kiskutya alatt volt a vers: „Ez a kutyus Vakkants, nincs a lábán bakancs!” Hát nem aranyos?

-          A te dolgod, de nekem annyira parasztos.

-          Hát, nem éneklem vele:”Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat!” Ennyi!

Megtörtént az első reggelizés, frissen főtt borjútüdőt kapott. Szaglászta, aztán úgy nekiesett, pillanatok alatt felfalta, megnyalta a száját és letelepedett a lábam elé. Akartam mondani, hogy nem mindig papsajt az élet, rátérünk a jól bevált kutyatápra. Ez csak a bemutatkozás volt.

-          Csak jó fiú legyél – simogattam meg a fejét - a madarakat ne üldözd és jöjj bele a házőrző szerepébe.

Később megérkezett az unokám a szomszéd kislánnyal. Vakkants felállt, nyújtózkodott és sunyin osont feléjük. A kisfiú előtt megállt, csóválta a farkát, de a kislánynak nekiugrott és irdatlan ugatásba kezdett. Szegény gyerek, annyira megijedt, hogy a konyhába kellett menekíteni.

  Átjött a szomszédasszony, őt is megugatta, de látva, hogy kölyök, nem adott nagy jelentőséget, amíg a bokájának, nem esett.

-          Tyű, a teringettét! – kapott a bokájához.- Honnan ez a veszedelmes jószág?

-          Magától talált ide, de látom rögtön rendet is teremt. – pisolyogtam és megveregettem a kutyus hátát.

 Lecsendesedett, s amint láttam a tartalmas reggeli, és enyhe edzés elfárasztotta, mert most a székem alatt tért nyugalomra. Hiába tűnődtem, sosem kaptam választ arra, hogy miért haragszik a nőkre, legyen fiatal, idős, de kiakad, ha egy nő az udvarra lép. Gondolom, bizonyára sokat verhették, kínozhatták fehérnépek, s azt nem feledi el.

                               Az unokámmal hamar összebarátkoztak és a kislányt is megtűrte, iránta nem volt annyira engedékeny, néha rámordult, de a fiúcska tépázhatta a füleit, a farkát, marokra fogta a bőrét és úgy emelte a magasba, nem szabadkozott. Csupán miután megelégelte a játékot, hozzám szaladt és elfoglalta a helyét a szék alatt, vagy tappancsait a térdemre tette és tiszta szemével ragaszkodóan nézett rám. Időnként meg szoktam fésülni selymes félhosszú szőrét, és annyira megszokta, hogy topogva minden oldalát fordította felém, amíg befejeztem.

                            - Tata, képzeld – súgta fülembe az unokám – meg akartam vizezni a Vakkants farkát, de nem engedte, behúzta a lábai közé, s akkor az orrát belenyomtam az itatóba, de úgy hogy a fejét is ellepte a víz.. Elkezdett nyöszörögni, kiszabadította magát és elbujt az udvar mélyén a ketrecek mögé.

                            - Ezt fiacskám sose tedd, mert ez állatkínzás. Ö is élőlény, látod, szépen játszadozik veled. Csak azt tedd, ami szerinted neked sem fáj! 

                          Az idő vasfoga elől sajnos nincs menekvés, amint mondani szoktam, a halál ellen nincs orvosság. Ültem az eperfa alatti lócán, éreztem, nem kapok levegőt, szorongás gyötört a nyakamban és kezdett minden elsötétülni előttem. Bizonyára Vakkants szűkült, nyöszörgött és furcsán ugatott, megérezve állapotom, mert a párom rögtön telefonált a mentőszolgálathoz. Amíg kivittek a mentőkocsiba mellettünk jött, látva azt is, hogy az orvosnő belém karol, nem csinált karambolt, nem ugatott. Néhány nap múlva, a párom érdeklődött állapotomról és szólt, hogy az unkánk is szeretne beszélni velem.

-          Tata, te most meg fogsz halni? – kérdezte – Ne tedd, mert nem bírok Vakkantscsal. Nem akar játszani. A kapu alatt vájt egy gödröt és ott sírdogál egész nap. Bizonyára rád vár. Neki nagyon hiányoznál, ha meghalnál!. Felkeresnélek, de én nem megyek abba a hülye kórházba, mert tele van betegséggel és biztos a kutyát sem engednék be.

Lelki szemeim előtt láttam, amint a kis mélyítésben a kapu alatt megjelenik a feje és nézi a járókelőket. Nem ugat, csak szomorú szemmel keresi az ismerőst, bizonyára engem!

                                  Néhány nap múlva taxival érkeztem. Megállt a hídon s amint kiszálltam irdatlan örömrivalgás csapta, meg a fülem Vakkants feje, amint elképzeltem, ott volt a gödörben és várt. Amint beléptem a kapun a hatalmas ugatás nyöszörgéssé csitult, körbetáncolt, a vállamig ugrott, alig tudtam szívélyes fogadtatása közben elérni az eperfa alatti lócát. Senki nem volt otthon, érkezésemről nem tudtak. Leültem a padra és ő mint régen a tappancsait a térdemre téve várt, várta a fésülést. Rajongó szeretet sugárzott szeméből, és közelebb, testközelbe szeretett volna lenni velem. Ölbe kaptam és magamhoz szorítottam. Éreztem nyakamon heves szuszogását és körbelengett friss sampon illata.

                                  A templomban delet harangoztak.