A KÁVÉ ÍZE

 A reggeli zápor elhúzott nyugat felé, helyet adva a földtől égig magasodó csendnek. Keleten a felkelő nap sugarai amint fényesedtek bearanyozták az eget, majd hullámzott a külváros jellegzetes hangulata és illata. Az ébredező háziállatok ürülék szaga keveredett a virágillattal és a megázott por frissességével és belengte a külvárost. Senkinek nem volt szokatlan a jellegzetes szag, mert itt éltek, azt érezték nap, mint nap. Az épület sem tűnt volna ki az általánosságból, ha nem itt működött volna a városszéli kávéház, amit mindenki csak ekként ismert. Bizonyára, amikor épült nevén szólítottak, mert akkor a török vendégmunkások találkozó helye volt. Mindenféle török nyalánkságot forgalmaztak, mint szultánkenyér, törökméz, sörbet, halva, de később kifőzdévé avanzsálta magát és nem hiányoztak a jellegzetes balkáni ételek, a kebab, báklávé és még ki tudná felsorolni.? Hosszas fennállása folytán a helyiség többször gazdát cserélt még a török időben is, aztán idővel lemorzsolódtak, vonzotta a nyugat és maradt az ódon épület. Külalakra régiségét igazolja az omladozó vakolat, de valójában az új tulajdonos azzal csalja a nosztalgiázó vendégeket. Sokan felkeresik, mert viszonylagos csend van és a városszéle beleolvad a gabonaföldekbe és kaszálókba, melyek a közeli erdő dús árnyékában végződnek.

       Ronda külsejének ellenére benn bámulatosan tapétázott falak, kondicionált levegő, halk zene és az eredeti török abroszokkal leterített asztalok, melyeknek közepén vázában naponta frissen szedett mezei virág díszeleg. Ezek alapján könnyű lehet nevet adni, Búzavirág, Pipacs, vagy csak egyszerűen Mezei virág illene a homlokzatra, de a rejtély titka a főnöknél van, hogy miért nem teszi.

       A hajnaliig tartó bulikból ide vonul az ifjúság, hogy aztán fokozódó kiránduló kedvvel elandalogjanak az erdőbe.

        Azon a reggelen már minden asztal foglalt volt, csupán a kétszemélyes pótasztal várt a vendégeire. Nem sokáig. Amúgy rejtélyes helyen eldugott sarokban volt elhelyezve titkos beszélgetések,vagy hosszas személyes vita gyanánt. Megérkezett Lehel és Lia, akik itt foglaltak helyet. Megjelenésük nem sugallta a hatásos éjjeli buli hangulatát. Leültek egymással szemben és próbálták elűzni a zavart, valamiképpen feloldódni. A lány most ismerte meg a srácot ezen az éjszakán, s csak azért jött el vele, mert az utolsó táncot együtt járták, és ha már illedelmesen meghívta, illetlenség lett volna visszautasítani. Egész úton szótlanul jöttek, valahogy Lehel nem találta fel magát, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Lia is fortyogott magában, hogy miért is kellett egy ilyen mamlasszal elinduljon.

       Amint ültek egymással szemben Lehel lehajtott fejjel nézte a kávéját, Lia pedig saccolgatta, hogy a fülei kissé szétállnak, a vastag összenőtt szemöldöke azt jelenti, hogy igézni tud, vékony kis bajusza alatt a húsos ajak csókos szájról árulkodik. A halk beszédbe és enyhén suttogó morajlásba belehasított Lehel érces hangja

-         Pincér! Csipetnyi sót kérek a kávéba

Mindenki elnémult, minden szem felé fordult. Senki nem mondta ki a varázsszót, hogy ez hülye, csak csodálkoztak még akkor is, amikor a pincér kezében a sótartóval megjelent és mindenki szeme láttára valóban Lehel egy csipetnyi sót szórt a kávéjába. Lia is kíváncsian nézte és kérdőn fordult feléje.

n  Hogyan is kezdjem? – és Lehel arcáról eltűnt minden szorongó aggodalom, jellegzetes nyugtató mosoly áradt szét arcán. -  Tudod, nekem ez a nosztalgia. A tenger közelében nőttem fel és mindig a sós víz, a levegő sós illata vett körül. – Belekortyolt a kávéba, majd grimasz nélkül folytatta. Elbeszélése, visszaemlékezése nyugtató volt és magával ragadó. Lia is átszellemült és élénk figyelemmel hallgatta.

-         Az érdekesség ott kezdődik, hogy a sokszínű és nemzetiségű Dobrodzsában, mi vagyunk a különös folt, a magyar falú. Tátám, mert csángóföldön így szólítják a nagyszülőt az első nagy verekedésben, ami a világháborút jelenti kitüntetésekkel harcolt a moldvai román seregben. A háború rányomta bélyegét mindenre, nem volt munkahely, élelem, egyszóval mindent a semmiből kellett újrakezdeni. Az öregem mások tanácsára lement Bukarestbe a miniszterelnökhöz, jelentkezett, mint bátor, sok mindent megélt katona, feltárta a megélhetési körülményeket és hősiességéért cserébe támogatást kért. A miniszterelnök irodájában végighallgatta, majd felállt, jelezve, hogy a kihallgatásnak vége és javaslatát állva mondta.

-         Nézze, polgártárs, átérzem teljes kilátástalan helyzetét, értékelem a bátorságát és bizalmát. Most első dolgunk, a visszacsatolt Dobrodzsa felélénkítése. Értesítem a konstancai prefektúrát és kiutalnak magának húsz hektár termőföldet, amit be fog rokonai ismerősei által népesíteni. Tátám szárnyalni tudott volna Lujzakalugerig, hogy vigye a jó hírt és intézkedjen. A lassan pöfögő gyorsvonaton a szívét a torkában érezte verni, de megérkezett. Összegyűjtötte a rokonság színét-javát.

-         Keresztény testvéreim az Úrban, csángó-magyarok, Isten ismét ránk mosolygott hitványságban élő csángó népére. Találtam egy nagyszerű megoldást. Kiutaltak húsz hektár jól termő földet a tenger mellett, csak el kell foglalnunk. – Kérkedve hallgatták, de csak akadt tíz család, akik társultak az öregemmel és irány Dobrodzsa. Persze a hegyek lábaitól elszakadva másképp hatott a síkság, de szemet gyönyörködtető volt a róna és az állandó tenger morajlás. Kimérték a területet és rögtön a leleményes csángó csoport építkezni kezdett egyelőre barakk típusú kunyhókat és hozzáláttak a föld megművelésének. Első látszatra próbából búzát, kukoricát és napraforgót vetettek, mert ez az életbiztosíték, a kenyér, a puliszka és az olaj. A termés kikelt, zölden virult a hatalmas határ, de a továbbiakban a tikkasztó meleg és az eső nélküli időjárás nem tett jót. Elkeseredett a lelkes nép és sunnyogva tervezték a hazamenetelt Moldvába, mert bármilyen méreteket öltsön a szegénység, ilyen csúfosan még nem jártak, hogy a befektetésnek semmi eredménye ne legyen. Aztán kifogásokat kerestek, hogy templom sincs, ahol imádkozni lehessen, mert a csángó azzal kél és fekszik, a hálaadással Istennek. Csúfosan otthagyták tátámat és visszaszivárogtak Lujzakalugerbe. Öregem sok megpróbáltatáson ment át.  Ősei révén szívós székely vér csörgedezett ereiben és nem hagyta magát. Miután felszólítást kapott a prefektúrától, hogy ekkora területet egyedül nem birtokolhat, keressen magának valamelyik közeli faluban letelepedési lehetőséget, nem adta fel, haladékot kért és kapott.A következő évben egyedül állt szembe  a természet kiszámíthatatlanságával. Csakazértis újra vetett mindent és a rákövetkező kiadós esők folytán kalászba szökött a gabona, szépen fejlődött a tengeri és a napraforgó. Örömmel ment rokonlátogatásra és újságolta a megfutamodott társaságnak a változásokat és hogy hirtelen felindultságukban rossz lapra tettek. Be kell várni az idő érését. Nagy lelkesedéssel már nem tíz, hanem harminc család indult útnak. Örültek a szerencsének és Isten iránti hálából felépítették az idegen földön elsőként a romai katolikus kápolnát, melléje két tantermes iskolát, helyet jelöltek ki a temetőnek és leadták kérésüket az elöljáróságnak, hogy magyar ajkú papot és tanítót igényelnek. Jött is hírtelen az intézkedés, román pap és román tanító, mert nincs, miért ugráljanak Moldvában is ebben volt részük. A csángóban mindig felcsillan a megalkuvás lehetősége: élhet-e ember hit nélkül, hogy ne legyen egyben embertelen is. Van-e értelme embernek lenni embertelenség vádjával a lélekben? Szabad-e hálátlanul elfeledkezni arról, hogy Isten gyermekei vagyunk? És meghajoltak a hatalom kétszínű Janus-arca előtt. Elfogadtak mindent, csak emberségesen élhessenek. Nosztalgiából Ojtóznak nevezték falujukat, ami Moldvára emlékeztet és a hatalom ne találjon kifogásokat Nekik így is megérte. Kezdetben voltak nehézségeik, mert a pap nem engedte, hogy a templomban magyarul imádkozzanak és énekeljenek, csupán a rózsafűzért duruzsolhatták magyarul, de később az is tiltott maradt, csak a temetőben temetéskor lehetett elsírni. Lukrécia ángyomnál gyűltek össze az idősebbek és emlékezetből tartották a magyar misét közösen. Ezt nem tilthatta senki..