Többségünk csendesen, minden felhajtás nélkül éli végig életét e földön. Aligha fogadnak bennünket vörös szõnyeggel, nem emelnek tiszteletünkre pompás emlékmûveket. Ez azonban nem csökkenti fontosságunkat. Százszámra várják ugyanis az emberek, hogy egy magunkfajta odalépjen hozzájuk: emberek, akik hálásak lesznek a mi együttérzésünkért, bátorításunkért... Valakinek boldogabb lesz az élete, mert nem sajnáltuk az idõt, hogy megosszuk vele, amit adni tudunk.

Tél lesz

Elkésett virágok
tapogatóznak a hideg õszben.

Remélnek még
gyümölcsöt? A legszívósabb
darazsak is a téli

repedésekbe
húzódtak. Nem akarnak
semmit e szirmuk-ejtett

virágok,

csak összeütötte fejüket
a mindennel játszó szél.        
Petri György

November

Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis õsz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek?

Óhajtás õsszel

Egy kis melegség kéne még
a gyorsan tûnõ nyári fénybõl,
a lelkem borzadva fél a közelgõ
tél zord hidegétõl.
Egy kis gyöngédség kéne még,
felvidító, igazi jóság,
hiszen élni kell akkor is,
ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.
Egy kis megértés kéne még,
nem zord szavak hideg pengéje,
amik úgy döfnek belém, mint
bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,
hisz ez az élet íze, sója:
mi lényünket a végsõ úton
a nagy bukásoktól megóvja.

Volt egyszer egy ember, aki szépnek látta a világot, akinek nem voltak ellenségei és aki azt hitte, hogy megelégedett.
De volt három barátja.

Az egyik minden nap arról beszélt neki, hogy mi csúnyát látott a világban. A másik folytonosan fogadkozott, hogy megvédi az ellenségek ellen. A harmadik azt vitatta, hogy csak a gonosz ember megelégedett egy ilyen bûnös társadalmi rendszerben.
Addig, amíg az ember elhitte mindezt és felakasztotta magát az erdõben egy fára.

Boldogság és annak madara

Nem biztos, hogy kék
Nem biztos, hogy madár.
Nem biztos, hogy boldogság.
De felröppen az égben, s folytatja útját a levegõben,
és a legnagyobb hiányérzet legapróbb kielégülése
is képes megteremteni ezt a
-csupán pillanatokban mérhetõ-szárnyalásra késztetõ állapotot.
A tibeti mesék között bukkanhatunk hasonlóra.
"az emberek éheztek, fáztak, és nem tudták, milyen az: boldognak lenni"
A boldogság madara énekel, hangjaival teremteni tud.
Eljutni hozzá, meghallani dalát-ehhez minden kínok kínját járva vezet az út.
A megpróbáltatásoktól való félelem, a megalkuvás gyávasága,
az emberi akarat s az ezt tápláló hit
feladása maga a halál,
mert süketté lesz az ember.
Nem hallhatja meg a madár énekét.
Mert a madarat nem kívül kell keresni,
repülni nem lehet az égben,
dalt hallani,
megérezni
a boldogság ritmusát nem lehet
-csak legbelül igazán.
Csak egy-egy pillanatra halljuk,
s e boldogságtól aztán megint szomorúak leszünk,
és éppen ettõl éled mindig újra a dallam.
Nem biztos, hogy madár,
de olyan szépen tud énekelni,
hogy fáj.

Vitéz Ferenc

Csodálatos

Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idõ: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szûnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betûhálómmal õket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem õ, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belõlem,
oly egyszerû és mégis oly csodás,
ahogy a rügybõl a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
õ én vagyok, de mégis Õ maga.
Csodáltam õt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelsõ szava,
s hogy egyre nõtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Õ még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
mûvésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kõbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, mibõl, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erõs az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

Elérkezett végérvényesen az õsz, rövidülnek a nappalak és ködösek a reggelek!
Színeivel, hangulatával kimeríthetetlen tárháza a képeknek és irodalmi alkotásoknak. Szeretnék egy csokorra valót átnyújtani nektek

"Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.