A barátom kinyitotta a felesége komódját és egy csomagot húzott ki belõle, ami selyempapírba volt csomagolva. Ez nem egy egyszerû csomag,ez fehérnemû. Eldobta a papírt, amibe volt téve és figyelmesen nézett a finom selyemre és csipkékre. ?Akkor vette, amikor elõször mentünk New Yorkba, 8 vagy 9 éve, nem használta soha.? Egy "különleges alkalomra tartogatta. Rendben, azt hiszem ez lesz a megfelelõ alkalom. Odament az ágyhoz és odatette a fehérnemût többi holmihoz amit a temetésre akart vinni.

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségrõl, gyerekekrõl, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az idõt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból.

Az emberi lényekrõl

Miután befejezte mûvét a Hatalmas Alkotó, a Fenséges Értelem, visszanyerte láthatatlan alakját. Ekkor feltûnt egy fényes Szellemi Lény, akit nem fedett testi burok, ám bölcsességben minden Léleknél elõbbre állt. A Földre nézett, majd Hermészhez fordult:

? Mik ezek? ? kérdezte.

? Ezek az emberek ? válaszolta Hermész.

? Elhamarkodott munka ? mondta a Bonyolító Szellem, aki az ermberi testet látva megcsodálta, sõt gyönyörûnek találta azt.

Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:

- Az én idõm végtelen, mindenre jut belõle. Mire vagy kíváncsi?

- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?

- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnõtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket.

Mese egy fáról amelynek nem volt szabad növekednie

Volt egyszer egy kicsit fa, amit a kertész és a felesége ültettek. Nem telt el sok idõ, és máris lehetett látni, amint az elsõ zöld hajtás szelíden kibújt a földbõl. A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt egy igazi fa, el?ször pillantotta meg a Napot. Érezte levélkéjén a Nap sugarainak melegét, és feléje nyújtózott. Köszöntötte a maga módján, boldogan hagyta magát beragyogni és csodaszépnek találta, hogy a világon van és növekszik.

Egy fiatal fiú megkérdezte az öreg lelkészt. Mi az élet értelme. A lelkész a kezébe adott egy kosarat ezzel:

- Eredj le a folyóhoz, és hozz nekem vizet.

A fiú engedelmesen megmerítette a kosarát s jött vissza, de persze közben kifolyt minden víz a kosárból.

- Eredj másodszor is hozz vizet...

- Atyám, hiába járok, mindig üres marad a kosár -panaszolta a fiatal fiú.

- Igazad van, mondta az öreg, de nézd meg: milyen tiszta lett közben a kosár!

Mr. Kobb a fél tucat szegfût a zölddel és az apró, fehér virágokkal celofánba csomagolta. Igazán szép anyák napi csokor lett.

- Ernie, hogy viszed ezt haza? - kérdezte.

- Hát hazaviszem.

- Biciklivel vagy?

Bólintottam. Kinéztünk a virágüzlet kirakatán, és láttuk, hogy a fák csaknem lehajolnak a járdáig. Igazán ocsmány szél volt.

Mr. Kobb vastag csomagolópapírba burkolta a virágokat. - Sok szerencsét, kölyök.

- Köszönöm - mondtam. A csokrot a kabátom alá tettem, és nyakig felhúztam a dzsekim cipzárját.