Az emberi lényekről

Miután befejezte művét a Hatalmas Alkotó, a Fenséges Értelem, visszanyerte láthatatlan alakját. Ekkor feltűnt egy fényes Szellemi Lény, akit nem fedett testi burok, ám bölcsességben minden Léleknél előbbre állt. A Földre nézett, majd Hermészhez fordult:

– Mik ezek? – kérdezte.

– Ezek az emberek – válaszolta Hermész.

– Elhamarkodott munka – mondta a Bonyolító Szellem, aki az ermberi testet látva megcsodálta, sőt gyönyörűnek találta azt. – Az embert ilyen kifinomult nyelvvel felruházni, amellyel könnyedén szavakat suttoghat majd, és érzékeny hallással megajándékozni, hogy a rá nem tartozó titkokat is meghallhassa – könnyelműség. Szaglása is kiváló, keze ügyes, járása biztos, termete kecses és légies, bármit megragadhat, építhet és elérhet, bármit megszerezhet magának... Ó, nemző Szellem, nem gondolod, hogy badarság volt ilyen hibátlan testet csak úgy odadobni egy lénynek, kinek épp az a feladata, hogy kifürkéssze a Természet legapróbb titkait felfedező útján? Gond nélkül élni lehetetlen, csak nem mentenéd fel minden szenvedés alól az embert?

Hermész hallgatott. A Bonyolító Szellem pedig tovább folytatta:

– Gondolatai messze a föld felett járnak majd, kiássa a növények gyökereit, lehajol minden kőért és kavicsért, hogy közelebbről szemügyre vegye valamennyit, a föld minden kincsét felkutatja, leszáll a tengerek mélyére is, és fölemelkedve együtt repül a madarakkal, maga mögött hagyva őket, a felhők s a szél hátán feljut a hófödte hegyek csúcsaira... Ó, magasztos Nemző Szellem, nem gondolod, hogy elhibáztad? Ilyen könnyen odavetni az ember lábai elé a végtelen minden kincsét...
Hermész sajnálattal pillantott teremtett lényeire.

– A Természet legbelső titkaira vágyva kiszárítja majd a vizeket – folytatta a Bonyolító –, kiirtja a tengerek élővilágát, szennyel és mocsokkal fertőzi meg a levegőt, állatokat boncol kíváncsiságból, emberi testeket pedig tudásvágyból, megfejt minden titkot, a földét, levegőét, az égét, a vizekét – ám ez sem lesz neki elég, egyre többet és többet akar majd magának mindenből: mikor már nem lesz semmi új tudni való a földön, átlépi a határokat, és más mindenségek után kutat... Nem találod mindezt helytelennek, bölcs Nemző Szellem?

– Mit tegyünk? – kérdezte a lényeit féltő Hermész jóindulattal.

– Ellátjuk őket akadályokkal és nehézségekkel, nehogy túl könnyen az ölükbe hulljon minden. Az akadályok félelmetessé teszik szemükben az életet s ha a menny határait súrolnák vakmerőségükkel, ha hatalmukat megpróbálják kiterjeszteni a Természet elemeire, állandó aggodalommal és bizonytalansággal sújtjuk őket. Aki ismerik a vágyat, kell hogy ismerje a gondokat és a beteljesülésületlenséget. A Fenséges Hatalmas Alkotó mindenből kettőt redelt az Élethez: Földhöz az Embert, Emberhez a Földet. A Rendet, a Harmóniát pedig kettévágta: aki vágyakozik, tapasztalja csak meg a gondokat s a bajokat, végül a kényszerűséget. A Vágy és a Kényszerűség ura irányítja majd őket.
Hermész a földre szegezte szomorú tekintetét, hogy lényeit jobban lássa.

– Úgy gondolod, Nagy Szellem, jó lesz-ez így? – kérdezte a Bonyolítótól.

– Jónak kell lennie: egyedül semmi nem működik magában. Vedd csak közelebbről szemügyre őket, a szívük is két részből áll, egyik sem létezhet a másik nélkül... Végtére is te akartad így...

Hermész Triszmegisztosz: Mennybéli tanítások -- Az Égi és a Földi lét titkaiból