Az első hó

Remegő, ráncos ujjak kicsit félrehúzták a függönyt
sok megkopott fényű szempár kikukucskált
Egész lenn, a földszinten
letette a vödröt a házmester
és kezében a partvis is megállt

Valahol megcsörrent egy kulcs
s egy fiatalasszony gyermekét kézenfogva vezette a fényre
Hangosan gügyögött a szőkeségnek
és vékony, hosszú ujjával
felmutatott, fel az égre:

Látod, milyen apró csoda,
mégis gyönyörű, igen gyönyörű!

Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is továbbvándorol

Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan továbbvándorol
s nyomában csak a szürke ég

Olyan jószagú lett a tél, olyan tiszta és csendes
a sötét szobában mindenki gyerekként álmodik
Most dehogy hisszük a latyakot
és a fülfagyasztó hideget,
csak azt látjuk, hogy milyen szép ez így egy napig!

Látod, milyen apró csoda,
mégis gyönyörű, igen gyönyörű!

Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is továbbvándorol

Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan továbbvándorol
s nyomában nem marad más, csak a szürke ég
Pierrot

Mennyei színjáték.

Láttad?
Piros kis fellegek fedték imént a fél eget
mint egy eltépett mennyei nagy rózsa hulló szirmai.
De jött a hamvas szürkület, s mindegyik bús lett, szürke lett,
mint óriási lőtt madár tolla, ha hullva szerte száll.
És most lejött a csendes éj, s fehér lett újra mind, fehér.
Szerettem rajtuk ezt a színt.
De jött egy szél s elvitte mind.
Láttad?
Babits Mihály

Évente újra hó kiáltja szét


Éjfél van, hajnal, álmot ringató.
Puhán és tisztán újra itt a hó.
Dobognak, hallom, ajtóink előtt
az érkezők, a korábban kelők.

Még nem fehér, még csak zizegve jön,
megül kövön, befulladt küszöbön.
Még csak az éles, illatos leget,
azt lepte el s az olvadt kerteket -

s az első színe kék, derengve ég,
szemünk szerelme ébred rá elébb,
felismeri mozgó virágait:
az igazi, a havazás van itt!

Először is így lepte meg talán
a gyermekkori álmok ablakán
a lehetséges tájat: udvarunk,
amelyen most is hóembert hagyunk,

a valaholt, mely mindenek felett
az életünk egyetlen fészke lett,
szívszakadásig szeretett hona,
a sorsunk rendületlen otthona.

Őstiszta tél az őszi dombokon,
ahol még minden a nyárral rokon,
mert nyár is ott lehetett csak, ahol
a tavasz talált tavaly valahol.

Mindent ölel örökre ez a táj,
patakok gyermekujja úgy talál
kövek közt halat s eljátszik vele,
mint testünkkel az idők eleje.

Fehéren, tisztán újra hull a hó,
mindenre borul s gyógyít, mint a só,
az utakat is úgy takarja el:
újat taposni, járni, lenni kell!

Ó mennyi rémet, havat, lavinát
gyűrt maga alá már e kis világ:
az ember talpa, mint a nyomtatás,
a por, a sár, a hó alatta már

s e nagy papírról mindig az a hír,
hogy jót és rosszat egyaránt kibír
a szülőföld örök természete.
A néma hó idővel van tele,

e tisztasággal az idő üzen,
hogy szép a föld, mert emberi üzem,
hogy hulló hóból, lassan mint a rajz,
lehajló bokron vonalakat ajz,

hogy mint a mérleg, madárbillegés
mutatja ki, hogy minden még egész,
hogy itt vagyunk, a nyomunk erdejét
évente egyszer hó kiáltja szét.
Lászlóffy Aladár