Elérkezett végérvényesen az ősz, rövidülnek a nappalak és ködösek a reggelek!
Színeivel, hangulatával kimeríthetetlen tárháza a képeknek és irodalmi alkotásoknak. Szeretnék egy csokorra valót átnyújtani nektek

"Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük. A ködnek anyja a völgy, apja a hegy, sírásója a szél, és siratója a napsugár. A külországi ködöt nem ismerem. Ott talán a hegyeken is megterem, de nálunk jobbára a völgyek teknőjében születik - néha már nyáron -, és csak akkor megy apjához látogatóba, ha nagyra nőtt. De ekkor már rendesen november van."
Fekete István

.

Ősszel a fák

Felhők pilláin nagy, kövér könnyek
nyögve, agyagos földre csöpögnek.
Sápatag égen sűrű ködfátyol,
napot kötöz be, hetekig ápol.

Immár a sár úr, toccsan a tócsa,
csurog az eresz, lyukacsos, ócska.
Nehéz a csizma, dagad az agyag,
pocsolya alján, sarkamba ragad.

Vén csapként csöpög, csapkod nyakamba,
nyirkos lé fákról, csorog hajamra.
Arcomon gyöngyöz, sós ettől ajkam,
elázott ruhám, vizes ing rajtam.

Remeg a fáknak meztelen teste,
levetkeztette beste köd este.
Csábító sóhajt fülükbe súgva,
alattuk avar, levetett gúnya.

Ködnek a csókja nyálkás és csalfa,
fantomot ölel, vágyón fák karja.
Közös gyümölcsük a könnyes bánat,
Ilyenkor szívből szánom a fákat!
Szuhanics Albert

Az ősz portréja

Foszladozik az éj
ócska pulóvere.
Zipzárját feltépi
hajnal nyirkos keze.

Szitává szaggatja
a pirkadat körme.
Ruhája lehullik,
fénylik pőre bőre.

Mintha lépcsőt mászna
egy nagy paradicsom.
Feljebb hág az égen
elpiruló napom.

Mert talán szégyelli,
hogy tovább szundikált?
Nyáron még korán kelt,
ő ilyet nem csinált!

Gőzölög a harmat
opál-fehér könnye.
Viccelődik a szél,
szellőt fakaszt nyögve.

De ímé kitisztul,
kacag a természet.
Kezében ecsetek,
paletták, festékek.

Mesterként kever ő
sárgát, rozsdabarnát.
Megfesti portréját,
az ősz legszebb arcát.

Vigasztaljon műved
bánatos szíveket!
Mester, el ne téveszd,
a csodás színeket!

Szuhanics Albert

Érik már a vadgesztenye

Dudorász az őszi szellő,
táncot jár a szürke felhő.
Szűk tisztáson szarvas szalad,
vadkan csörtet bokor alatt.

Tölgyek között botorkálok,
frissen hullott makkot látok.
Léptem gesztenyésben halad,
botladozom a fák alatt.

Érik már a vadgesztenye,
lehull, mint a fák levele.
Mind lepottyan, elgurulva,
szerte virít, földre hullva.

Potyog, mint a dió, fáról,
kigurulván zöld hajából.
Tüskés héjú vadgesztenye,
telítve az avar vele...

Sétálok a rőt fák között,
lábam alatt avar zörög.
Túl az erdőn sárga határ,
varjú károg, elszállt a nyár!

Kóborgok az őszi napon,
sárga levél a talpamon.
Ősz a bús elmúlást hozza,
kába napfény aranyozza...
Szuhanics Albert

Titok

Irigyen néztem, napról napra
irigyebben az ősz
fantáziás pusztító kedvét,
ős, erős
tehetségét, mely sose mímel
annyi színnel,
oly élethíven
festi az elmúlást,
annyi pompával gazdagon,
hogy nincs rá szavam,
nincs hasonlatom.
Főképpen játszi könnyedségét,
nagyvonalú
megoldásait irigyeltem,
azt ahogyan a bú
művében lassan,
valami őrök katharzissal
deres derűvé szelídül:
azt ahogyan a szépség
benne végképp,
s másíthatatlanul
teljessé alakul.

Hogyan csinálja
mindezt olyan könnyűszerrel
a mester,
az ősz,
aki nekem már harminc
hosszú ősz óta ismerős?

Hogyan csinálja?
Lázított
a titok,
a megismerés hiánya
nyugtalanított.

Suta sorokkal,
ormótlan gondolatokkal
vesződve,
napról napra,
éjről éjre
irigyebb lettem az őszre.

Míg egyszer, egy késő éjszakán,
amint reménytelenül s törten
a nyitott ablaknál
levegőztem,
s néztem,
hogy nyargalnak a felhők az égen
s a szél az utcán,
s hallgattam hogy nyög, gyötrődik,
igen, hallottam tisztán,
akár egy ember
gyötrődött, kínlódott
a mester.

És reggel,
amikor szűkre húzott szemmel,
tárgyilagosan,
végignéztem a tájon -
művét mustráltam -
deres szálak csillogtak hajában.

Igen, ez a titok,
ez a szépség ára! -
Iszonyatosan szép volt
a pusztítása,
de pusztítás volt,
bármilyen remek. -
Teremtő-szépet formálni
ennyit ne érne meg?!
Kányádi Sándor

Őszi remény

A nyár végső virága is lehull.
Az ég is ezt siratja: elborul.
E hervadás, e gyász úgy fáj neki!
Csak hullanak, egyre hullnak könnyei.

Fagyos mosollyal néz alá a nap,
S az égen olyan álmosan halad.
Nincs dal az erdőn, letarolt a rét,
Miért pazarolná fényét, melegét?

De a midőn vidám szüretelők
Felett halad, mosolygó képet ölt,
Miként ha szólna: "Vígan legyetek,
A hervadást úgyis megéritek!"

De véget ér a végső vigalom:
A szél süvít be ajtón, ablakon.
Azt mondja: "Nincs virág, meghalt a nyár!
Nem lesz derüs, meleg, soha már!"

Lesz! Mert a föld csak alszik, nem halott,
Megtérnek napsugár, madárdalok.
És akárhányszor lesz még kikelet,
Rózsás napok, napfényes ég, meleg!
Reviczky Gyula