VÉNASSZONYOK NYARA

Talán egy kicsit magamról beszélek,

mikor szívem e fényért lelkesül,

végső sugára ez a nyár hevének,

mielőtt még az alkony rámterül.

Ez őszi nap a szőlő érlelője,

s piruló alma issza melegét,

e fénytől várok én is új erőre,

magamba szívom forró delejét.

Fáradt szívem csókjától újraéled,

csontomig ér a gyógyító sugár,

talán bölcsebb ez őszbenyúló élet,

s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

Vénasszonyok nyarának is becézik

ez őszi  fényt, mely édes, mint a méz,

mintha tündérek ujjai sodornák

aranyszálait,

ettől oly mesés.

Kiket zord évek vad vihardúlása

oly sokszor vert, legyen miénk a fény,

hadd üljön meg, mint szemtek glóriája

öreg anyók fáradt ezüst fején.

„Arany palást borítsa gyenge vállunk,

mely görnyedez, mint gyümölcstől a fák.

Legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk.

Ez jár nekünk, ugye, kis őszanyák.”

ŐSZ

Mikor az ősz végigcibál a fákon,
S rőtszín ruhában haldokol az erdő,
S a falevelek bánatosan hullnak,
És könnyhullásra nehezül a felhő,
És sír a szél valami mondhatatlan
Sejtelmes és szívet hasító hangon,

S a vadludak is fölvisonganak
Búcsúzóban a messze túlsó parton,
Ó, itt az ősz, sóhajtom akkor én is,
Ó, itt az ősz, és nekem nincsen szárnyam,
Mely elvigyen a Gangesz vize mellé,
Ha jő a fagy, itten kell, hogy bevárjam.
Az ólmos ég csöndes fehér havával
Beborít majd, és többé már nem ütvén,
Szívem megáll, s én holtra dermedek,
Mint árva hattyú, befagyott tó tükrén.

ŐSZI NAPSÜTÉSBEN

Szigligeten élek most e pillanatban,

s verset írok róla, szinte akaratlan.

Szívemben nyugalom, fejem fölött ének,

madarak, bogarak, falombok zenélnek.

Járom itt a nagy kert pázsitos virányát,

közben szinte hallom idő suhanását,

pillangó-perceim jönnek, tovaszállnak,

korán esteledik, megnyúlnak az árnyak.

Ma reggel esett is, lassúdan szemergett,

virágokra, fákra csöndes eső pergett,

a messzi hegyet kék fátyol takarta,

csak dél felé bújt ki a nap fényes arca.

Hiába, hiába gyors az idő szárnya,

Miért is kapaszkodunk életünk nyarába?

Lám mily bölcsen hervad a levél az ágon,

szép ősszel az erdő, talán szebb, mint nyáron.

Madarak, bogarak röptén elmerengek,

így röppennek tova időmből a percek,

s míg a Balaton hullámait nézem,

tűnő napjaimnak suhanását érzem.

Mi marad számomra az elrepült nyárból?

csak amit szívemből kezem idemásol,

csak ez a pár betű, csak ez irkafirka,

amit ideróttam erre a papírra.

Ó, ti boldog füvek, bogarak, virágok,

ez a nagy teremtés de jó volt hozzátok!

Ősszel elpihentek, tavasszal föléltek…

miért is vagyunk mi mostoha testvérek?!

ŐSZI  SZÉL

Az őszi szél zilálja

ősz hajam,

s ömlik reám,

mint olvasztott arany,

egy pillanatnyi fénysugár

ma még,

s kéken ragyog

az októberi ég.

Szeretek élni,

élni gyönyörű,

tebenned,

te varázslatos ölű

Mindenség:

te föld, ti csillagok!

Ti fák, füvek…

virágok…illatok!

ŐSZI ESTE

Rőtszínben nagyranőve
Fölkelt a teli hold,
A hűvös őszi estén,
S a szél hajszolja felhőnyájait,
Mint jó gazda, friss legelőt keresvén.

Az ég mezőjén, mint megannyi bárány,
Legelnek ők, a hold meg egyre tágul,
Akár egy Isten nagyra nőtt szeme,
Amint lenéz az ég arculatáról.

A fák zúgnak, hajlonganak a szélben.
És lombruhájuk, mint megtépett zázzló,
Libeg, lobog, a vad szélvész cibálja,
Az őszi szél, a fellegekkel játszó.

A vérszínű hold mind föntebbre hág, és
Sír, nyög a táj, - ó, félelmetes este -
Kutyák vonítnak föl a hold felé,
Vad rémülettel, búvóhelyet keresve.

Sikolt a szél - ez az ősz muzsikája -,
És szétziklálta már az égi nyájat,
Borzongva hallom az éjfélt kongani
S csak nézem a vad, a zordfönségű tájat,
Ó, ez az ősz...