Zelk Zoltán (Érmihályfalva, 1906. december 18. - Budapest, 1981. április 23.) József Attila- és Kossuth-díjas magyar költő, prózaíró.



1906. december 18-án látta meg a napvilágot Érmihályfalván, egy szegény zsidó kántor gyermekeként. Miskolcon járt iskolába, ám tanulmányait nem fejezte be. Egy ideig inaskodott is, de nem tanult ki semmilyen szakmát. Magyarország területeinek elvesztését Erdélyben élte meg, alig 13 évesen. 1921-től Szatmárnémetiben dolgozott. 1925-ben Budapestre költözött, tagja lett a Szocialista Munkásmozgalomnak és kommunistának vallotta magát, bár saját bevallása szerint nem ismerte sem Marx, sem Engels, sem Lenin ideológiáját.

Az Érmellék, illetve a Partium ősi örökségével, a gazdag és ízes magyar nyelvvel felszerelkezve szépen csengő, hangzatos, durvaságtól és trágárságtól mentes verseket írt.

1927-ben kitoloncolják Romániába, ahonnan hamarosan visszaszökött Magyarországra. 1928-ban jelent meg először verse a Nyugatban. Első verseskötetét 1930-ban adták ki, melynek címe: "Csuklódon a vér kibuggyan", s melyről Radnóti Miklós írt elismerő kritikát. Megismerkedett a Nyugat második nemzedékével, köztük József Attilával is, akik hamar maguk közé fogadták. 1937-ben letartóztatták, de az irodalmi kör közbenjárására kiengedték.

A háború kitörését követően Ukrajnába került munkaszolgálatosként, de ép bőrrel átvészelte (1942-1944). Magyarország megszállásakor azonban bujdosni kényszerült felesége, Bátori Irén zuglói lakásában.

A kommunista rendszerben ünnepelt költő. A valódi helyzetet nem ismerve ír hangzatos, a rendszert ízléstelenül kiszolgáló, új kommunista nyelvet alkotó költeményeket Sztálin és Rákosi Mátyás dicsőítésére. 1947-ben Baumgarten-díjjal, 1949-ben és 1951-ben Kossuth- illetve József Attila-díjjal jutalmazták. Gyermeklapot is indított Kisdobos címmel (1952-1956), melyben saját gyermekversei is megjelentek. Ekkor már tisztában volt a kommunizmus fonákságaival és az 1956-os forradalom lelkes híve lett. A forradalom leverését követően háromévi fogságra ítélték, de amnesztiával másfél év után, 1958. október 15-én szabadult. Azonban a szabadulás nem töltötte el örömmel: felesége egy héttel szabadulása előtt meghalt, édesanyja pedig a halálos ágyán feküdt, s másnapra meg is halt. Zelk életében ez volt a mélypont, de lírájában egy új korszak kezdődött. 1963-ban jelent meg a Tűzből mentett hegedű című kötete, benne a feleségét sirató gyászdalával (Sirály). 1964-től karcolatokat, tárcákat, jegyzeteket írt az Élet és Irodalomban, 1965 és 1967 között a Tükörben is megjelentek írásai.

1981. április 23-án halt meg Budapesten.

Sirály

Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger: medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!

Igen, százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.

Milyen ifjú a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.

Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet -
de más rabság ez, a tied.

Talán a fény,a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.

Talán az emlék... Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.

Este jó, este jó
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.

Lassú tánc, lassú tánc
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok

Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet…

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én.

Ákombákom

Egyszer régen az irkámon,
született egy ákombákom.
Hát egyszer csak látom, látom:
két lábra az irkámon,
úgy indul el ákombákom.

Azt hittem, már sose látom,
oly messze ment ákombákom,
de mikor az erdot járom,
ül az ágon ákombákom,
s rajta van a nagykabátom.

Szólok hozzá: "Ákombákom,
mért vitted el a kabátom?
Eso esik, mindig ázom,
hideg szél fúj, mindig fázom...

Légy olyan jó, ákombákom:
add vissza a nagykabátom!"
S képzeljétek, jövő nyáron,
eljött hozzám ákombákom:
s visszaadta nagykabátom.

Hová szaladsz, vízipók?

- Hová szaladsz, vízipók?
- Keresem a békát!
- Mért nem húzol kiscipőt?
- Gyorsabb így mezítláb!

- Miért futsz ily sebesen?
- Én leszek a násznagy:
ma tartják a lagziját
a békakirálynak...

- Hol lesz a lakodalom?
- A királyi házban:
sásból, nádból épített
tavi palotában...

- Hát a menyasszony ki lesz
békakirály párja?
- Hetedhét mocsárnak a
legszebb békalánya...