Simon István (Bazsi, 1926. szeptember 16. - Budapest, 1975. július 7.) magyar költő, műfordító, esszéíró, szerkesztő.

Szegényparaszti családban született a Veszprém megyei Bazsin a hajdan Zala megyéhez tartozó kis faluban.. Édesapja Simon István, édesanyja Mosner Gizella volt. Elemi iskolába szülőfalujában járt, a gimnáziumot Sümegen végezte. 1944 decemberében behívták katonának, majd szovjet hadifogságba esett. 1947-ben tért haza. Ekkor befejezte félbehagyott középiskolai tanulmányait és leérettségizett. 1948-tól Népi-, majd Eötvös-kollégistaként a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán tanult, ahol 1952-ben kapott magyar-német szakos tanári oklevelet

Korán nyíló, szépség és tisztaság iránti fogékonyságából eredő természetszeretete végig nyomon követhető volt életében és költészetében. Útkeresései során nem a járatlan utakat, hanem inkább a saját maga által fölfedezett mezsgyéket kereste és követte. Megkapóak rácsodálkozásai a humán jelenségekre: a természet örökös változásait csillantja meg az élet körforgásában.  A maga költői-esszéista munkásságában a népies irodalmi hagyományok és a modern európai törekvések találkoznak. Lírájában - a sematizmus határán átlépve - a Balaton-felvidéki táj és természet ismerete-szeretete adta meg számára azt a biztos pontot, hátteret, ahonnét szembesülhetett a nagyvilág gondjaival. 

A "fényes szelek" nemzedékének egyik meghatározó tagja volt. Pályáján kétszer is megadatott neki, hogy ne csupán a generációs, hanem az egyetemes magyar irodalom szálait is összefogja, irányítsa, előbb az Új Hangban, majd a Kortárs élén. 

1948-tól a Csillag és az Új Hang közölt tőle verseket. 1952-1955-ben a Szabad Nép kulturális rovatának munkatársa, 1955-1956-ban az Új Hang főszerkesztője, 1957-től a Kortárs egyik alapítója és rovatvezetője, 1964-től 1971-ig főszerkesztője volt. 1963-tól országgyűlési képviselő, 1971-től haláláig a Színház- és Filmművészeti Főiskola magyar irodalom tanára, ugyanettől az évtől a Magyar Írók Szövetségének titkára, 1974-től főtitkárhelyettese

  Bazsin helyezték örök nyugalomra.

Díjai:

József Attila-díj (1952, 1954, 1967)

Kossuth-díj (1955)

SZOT-díj (1971)

Graves-díj (1975)

KRUMPLIVIRÁGOK

Milliók eledele, krumpli,
fehérvirágú krumplibokor,
lám, e damaszt-színű tájon oly
édes az anyaföldhöz bujni.
Csipkés kis bokrai ezrével
vonul az ősi krumpliföld,
s összeolvad a berek éger-
zöldjével a sok foltnyi zöld.
Kánikulai rőt melegben
még csak levelük sem mozog,
de osztódnak már lenn a földben,
mint a robbanó atomok.
Gyorsan nőnek, - amikor láttam
hadukat május közepén,
csupa dísztelen közlegény
állt itt egyforma zöld ruhában.
Most mennyi csillagocska rajta,
a bokron! - mint a katonát
dísziti mindegyiket rangja,
a csillagos krumplivirág.
Tisztelegnék neked örömmel,
szegényeket védő sereg,
kár, hogy nem szabad, nem lehet
szalutálni födetlen fővel.
De majd ősszel, ha leszereltek,
e tisztelgést is megadom,
s télen, hol hó lepi a vermet,
megemelem a kalapom.
Velem lesztek majd sülve-főve,
együtt idézünk régi nyárt;
így gondolok a krumpliföldre
s rád, csontszínű krumplivirág.

 SZŐLŐSZEM

„ A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék”
(Petőfi Sándor)

Némán s (mert gömbölyű) megfoghatatlan
érveléssel mond valamit a szőlő
ujjaimnak és aztán a megőrlő
fogaimnak, ha feszes bőre pattan,

és szétcsordul egy akkora helyen a
nyár tüze, hogy az ember el se hinné,
mivel nem éget, mert illattá s ízzé
változott át a pokoli gyehenna.

Nem is egy nyárnak, hanem milliónyi
évnek hömpölygő lángtengere, hője
szűrődött le és szorult a szőlőbe -
mondaná is, ha nyelven tudna szólni.

De üzenete, amit sejt a nyelvünk,
az a furcsa íz, az a kis kesernyés,
amit becsempész mindig a teremtés
fogunk közé, hogy gondtalan ne nyeljünk;

s ne tűnhessen el nyomtalan a jó sem,
mint szőlőszemnek a semmisülés, a
por ellen ez a fonákja a tréfa,
a mag, az öröklétben kicsi Só-szem:

bennünk is tán, hogy lényünk el ne rágják
az idők észrevétlen, ez az őrszem
a hitünk, ezt növesztjük, hal a szálkát
s kesernyés magját az édes szőlőszem.

MEGGYFÁK ALÓL

Látod, a fák nyári türelme
hogyan villog az őszi szinen!
Nyáron egy se kerűl a versbe,
átnéz rajtok a költői szem,
s állják-megállják hősiesen.

Mit gondol a nyárról a szántás
szélin, mondjuk a kései meggy?
Megcsodálni jó volt-e pártás
korában? – de nem kérdezi meg,
tudja: jönnek az őszi szinek.

Gyönyörű szín meggyfán, szömörcén
és holnapra már ezt üli meg,
dérré horgolva a vörös fény
sugarait, az esti hideg,
idézni csipke-kesztyüidet.

Fátylas égre piros-magas fák
lengeteg nyújtják hű kezüket.
Csak azt várják ők, mint akiket
sok szóbeszéd említ manapság,
mert sorsuk a világ ügye lett:

        a fiatalság
        meg az öregek!

CSILLAGOT LÁTTAM

Csillagot láttam a szemedben -   

Egy könnycsepp volt kibuggyanóban,   

Még rá is csodálkoztam hosszan,   

És fájdalmasan megszerettem,   

Mert én okoztam.   

Mert az életem annyi botlás,   

És mennyi álmom a romhalmaz:   

A könnyed kellett, amíg hallgatsz,   

Egy tiszta csillag, hogy azon láss   

És légy irgalmas.   

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,   

Ám benne fájdalmad a tenger,   

Mégis tűrted, hogy hideg szemmel   

Ne ítéld azt, akit szeretni   

Akarsz, mert ember.   

S éreztem, megszorítva formás   

Kezedet - mellyel letörölted -,   

Hogy oly kapocs rajta a könnyed,   

Mint ami kicsi hegyi forrást   

Óceánokkal összeköthet.