Csak nézem gerinceiket

a címeket a neveket

valami bennem földereng

hogy egyik-másik mit jelent

hogy rég-rég hány cinkos napot

töltöttem vélük izgatott

szimbiózisban míg nekem

nyilatkoztak készségesen

s én azt hittem hogy titkaik

segítenek majd valamit

ha minek hozzám köze lesz

majd feleletre kötelez

hogy a rejtélyek könnyedén

tárulnak tőlük elibém

és egyáltalán hogy velük

simábban megy mint nélkülük

s ők az igazi társaság –

a kisvilág a nagyvilág

a többi: a való való

legföljebb megbocsátható

mivel csiszolni toldani

meggyújtani kell s oltani

és rózsaszín szemüveget

véve nézni csak úgy lehet

s nem élvezni – kibírni kell

otromba tényezőivel

viszont a könyvek… ők viszont

ők biztos biztonsági pont –

Hát így – De most már renegát

szeme fut a könyveken át

s ha levesz egyet kézbe fog

szíve gyorsabban nem dobog

s ha lapoz benne s ha megáll

mert csöppke bogarat talál

– bár mákszemnél is kicsinyebb –

boldog borzongás lepi meg

s úgy nézi már a szöveget

mint elcsúfított terepet

melyen a bogár örömét

nyilván zavarják a sötét

pontok vonalak kanyarok

unalmas katona-sorok

pedig csak azért a világ

hogy ő jól érezze magát

hisz több ő több mint az egész

szemfényvesztő erőlködés

amit hordoz e lila lom

e halott könyv-sokadalom

Mint a csillagokat a távcsövek,

úgy húztam körém, s egyre közelebb,

könyveken át a Világ Tényeit:

éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig,

kis lámpa mellett, s függönyözve a

konyhánk ajtaját. Boldogság, soha-

nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én

vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény

mihelyt szabad, oly határtalanúl

tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl

kíváncsiságban s reményeiben

iskolán s minden hasznon: Végtelen

nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat

kaptam, repülni, s törni zárakat:

az Irodalmat: születő, arany

lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,

de úgy, ahogy az első távcsövek

tömték új csillagokkal az eget