"...évente egy nap szenteltessék a madarak és fák védelmében."
Hermann Ottó


A bükkerdő

Gyermekéveim legszebb emlékei bükkerdőből mosolyognak felém. Hányszor osontam ki a házból, mélyedtem be a bükkösbe, az egyetlen templomba, amelybe igazán szívesen és eszem szerint tudok ájtatos lenni.
És milyen is ez a templom! Földjét haloványsárga levelek borítják, oly szépen, mintha nem is a szél, hanem gondos kéz hintette volna el. A sudarak oly egyenesen , oly merészen állnak, mint a gót templom oszlopai, de nem oly komoran, mert kérgök szép világosszürke, fehírrel átfutott, s a márványozást a moha végzi rajtok. A koronák is úgy érnek össze, mint a gót bolthajtás ívezte: de a bükkerdő bolthajtása kacagó zöld s mesterlyukain nem a padlás szennye, hanem a tiszta kék ég nézeget be, belopódzik rajtuk a napsugár, mely a rezgő levelek árnyékával játékot űz a sudarakon, s ha forrásra talál, mint a tükörről, úgy pattan vissza róla, hogy valamelyik sudar derekára titokzatos Máriákat rajzoljon.
Fenn az ágas-bogas karzaton ekkor megszólal az aranybegy. Hangja oly mélázó, mint a furulya szava, valóságos ének – akár a Mozart miseszólója. A csepp fitisz-madár szólama úgy avatkozik belé, mint a ministráns felelete. A csuszkák, cinegék, légykapók, rigók hívogatása adja e közösség énekét. Most egyszerre megszólal a pintyőke, a templom csengettyűje, mintha igazán leborulásra intene.
Azalatt az apácapillangó torzomborz bundájába vonva fejét, úgy szundikál, mint az olvasózó vénasszony. A satyrus-pille sudarról sudarra szállva pajkoskodik, mint a rakoncátlan oskolásgyerek. Az Iris-pille pedig szárnyait nyitogatva, úgy kényeskedik, mint az újruhás kisleány, kit csak a ruhája vitt a templomba. A bükkfagomba is úgy áll a fa derekán, mint a szenteltvíztartó a gót oszlopon. A kis sziklatömb, moha és folyóka díszítésével, az oltár, a korhadó törzsök, melynek redveső kérgét, az ifjú sarjak zöldje fedezgeti, a keresztelő medence.
De imádkozni mégsem lehet, mert nem engedi az erdő lármás pogánya, a mátyás, ki vár „mátyást” kiált, mégis voltaképpen azt mondja: „jön valami, vigyázzatok!”. A feketerigó rögtön megérti s csattogó hangra fakad. – Mély csend!
Ekkor finom nesz hallatszik – talán egér futott végig a száraz leveleken? Nem az, mert egyszerre megingott a forrásőrző aljafa gallya, s egy véghetetlenül szelíd, szinte mélabús tekintetű, sötét szempár néz feléd, s egy pici fekete orr, magasra tartva, kérdést intéz a fuvalomhoz, s megkapja a feleletet: „Nincsen semmi baj.” És ismét zörög a levél, a fej eltűnt, hogy pár perc múlva ismét megjelenjék: kilép az anyaőz két kicsi gidójával, melynek sima köntöse oly kedvesen csillagos. Azok a finom csülkök oly ügyesen csúsznak a levelek közé, hogy alig okoznak valami zajt.
Míg az anya lehajlik, hogy a hűs forrásban oltsa szomjúságát, az egyik gidó pajkosan cibálja a gally hegyét, a másik nagyokat döföget az anya tőgyén.
Ismét megszólal a madárdal. Mintha gúnyolná a bolond mátyást, hogy már a szelíd jó baráttól is megijed, s hebehurgyán ráijeszt másra is, avval az ő rekedt, intő hangjával.
Leszáll a pintyőke, előkerül a rigó: ők is isznak egyet, ügyelve, nehogy a köntös vizet fogjon. Szépen bemártják a csőrt, egy kicsikét szopogatnak, aztán magasra emelik a fejet csőröstül. Egy keveset hunyorítanak a szemmel, mert hát oly pompás ital a forrásvíz.
Hermann Ottó

Erdő

Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtei zöld zivatarját.

Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájultfinom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!

S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámló, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.

Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat:
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar,
S tűnődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.

Oly jó így egyszer mélyen örülni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törülni,
Aztán lehunyni szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,
S kinyitni aztán
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát!
Tóth Árpád

 

Költögető

Hajnalonta engemet
gerle-galamb költöget:
jó reggelt,
jó reggelt,
mindenki már rég fölkelt.

Rá a rigó: föl bizony,
gyöngyös harmatot iszom,
hű de jó,
hű de jó,
harmaton él a rigó!

Cserépen a verebek
kenik-fenik csőrüket:
csiri-csűr,
csiri-csűr,
csak így telik meg a csűr.

De a szarka rájuk reccsen,
hogy egy kicsit csendesebben:
csöndesen,
csöndesen,
nem süket itt senki sem!

Túl a vizen valahol
kakukkmadár kakukkol,
kakukk szól,
kakukk szól,
túl a vizen valahol.
Kányádi Sándor

  

Erdő – sirató

Erdő voltam rengeteg
Vihar karja rengetett
Villám fénye altatott
Hajnal hozott harmatot.

Erdő voltam suttogó
Betyárokkal bújdosó
Árnyéka fáradt főnek
Kenyér szénégetőnek.

Erdő voltam illatos
Moha-gomba csillagos
Termesz népnek palota
Szarvasoknak vacsora.

Erdő voltam hatalmas
Szerszámnak is alkalmas
Festő szépnek álmodott
Sámán nekem áldozott.

Erdő voltam ibolyás
Tenger tükrén vitorlás
Tűzben pattogó öröm
Malachit a délkörön.

Erdő voltam végtelen
Megmaradni képtelen
Mohó ember kivágott
SIRATOM A VILÁGOT.
Virág Miklós