Különös nap ez a mai. Ilyenkor hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem kímélve az ország más részeiből vagy egyenesen határainkon túlról, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát helyezzen szeretteinek sírjára.Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben

azt mondják: mert így szokás. Tény azonban, hogy ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal. Találkozik a gyermek, akinek legtöbbször csak azt a számara izgalmas és játékos eseményt veszi észre a mai napból, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál. Találkozik a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon elveszett hozzátartozóit idézi fel. S találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.

Gyertyát gyújtok

Bársonypuhán átölel az este.
Sírkertekben ezernyi gyertya ég
lángujjaival az égre festve
kedves halottak kósza emlékét.

Parányi lángjuk tánca elvakít,
árnyékok írnak titkokat közénk,
s édes-bús emlékhálót felszakít
a bánatpók, majd újat fon körénk...

Dús virágillat tölti be tüdőm,
az emlékezés szent virágai...
borús álmainkat messze űzőn
tündökölnek színpompás szirmai.

Egy-egy gyertyát gyújtok mindenkiért,
akiket a sors már távolra vitt,

de apám sírhantján leteszem még,
nézd, kedvenc hófehér virágait.

Titkon szívemre csendes béke száll,
amint sírjánál lehajtom fejem.
Nem ragadta el végleg a halál,
hisz bennem él, míg ráemlékezem.
Harcos Katalin

Kezemben virág

Kezemben virág,
merengve emlékezek...
ez a Te napod,
melyen idézem szellemed.

Zárt pillám mögött
agyam rejtett zugából
hívom elő képedet,
vajon mivé lettél volna,
Ha nem szólít el végzeted.

Ádáz küzdelemmel vonszoltad
sarkadhoz láncolva
kérlelhetetlen betegségedet,
orvul kiszolgáltatva a mikrobák
gonosz ördögeinek.
Hol hideg verejték borzongatott,

hol perzselő erejű láng égetett,
míg a balsors egyetlen fogással
szétroppantott akarást, igyekezetet.
Az ember csak egyszer élhet...
Csak egyszer... és semmi vissza nem térhet!
Mindig eljön a vég,
és az új életnek semmi köze a régihez.
Szeretném kinyújtani a kezemet,
hogy visszahozzam letűnt életed,

de mit sirassak vissza?
betegségtől erődet alá ásott,
sírba szánt életed?
A térben, mint apró füstgomoly
kószál idézett szellemed,
nesztelenül szétfoszlik,

mikor lustán felnyitom szememet.
Csak porgomoly száll föl sírhalmodról
beporozva szemem sarkából
éppen kicsorduló könnyemet,
halkan mondom: Isten hozzád!
Hát akkor megyek...
Nesztelenül, lábujjhegyen, nehogy
felriasszam a nyugvó lelkeket.
Fazekas Valéria