Harminc éve, 1978. január 30-án halt meg Nagy László Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító

 

 

 

A Veszprém megyei Felsőiszkázon született. Édesapja, Nagy Béla (1889-1969), elismert gazdaként különböző tisztségeket töltött be, bíró is volt.Festőnek készült. Édesanyja, Vas Erzsébet (1905-1995), nyárádi születésű gazdalány. A szülők 1923-ban kötöttek házasságot, s négy gyermekük született: Izabella, Mária, László és István. Az utóbbi Ágh István néven vált ugyancsak jeles költővé. Az elemi iskolát Felsőiszkázon (1931-1938) végezte. 1935 augusztusában csontvelőgyulladás támadta meg a lábát, többször műtötték, közben idegek sérültek meg, így élete végéig járógép használatára kényszerült. Betegsége miatt az ötödik osztályt csak 1938-ban végezhette el, kitűnő eredménnyel.

A polgári iskolába Pápán járt (1938–41), az Első kettőt Magánúton, Egy év alatt járta ki.
1941-től a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájába járt, sokat olvasott és még többet rajzolt, s verseket is írt már, de inkább csak titokban. 1946 augusztusában Budapestre utazott. Az Iparművészeti Főiskolán grafikus szakon kezdte meg tanulmányait. 1947-ben átjelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, rajz szakra. Kezdtek megjelenni első versei: előbb egy diákújságban, 1947-ben a Valóság című folyóirat leközölte hét versét és egy rajzát. A kedvező fogadtatás fellelkesítette, ettől kezdve életét a költészet töltötte be. 1948-ban átiratkozott magyar-szociológia-filozófia szakra, majd az orosz szakot is felvette , hogy Szergej Jeszenyint fordíthasson .
.Egy évvel később a könyvnapokra megjelent első kötete, a Tűnj el, fájás; a kissé sematikus verseket később maga is szigorú kritikával illette. Már nem diákként, hanem elismert fiatal íróként kapott ösztöndíjat Bulgáriában. Szófiában a bolgár népköltészetet tanulmányozta és fordította. Hazatérve feleségül vette Szécsi Margit költőnőt, . 1953-ban született meg András fiuk. Eleinte albérletben laktak, gyermekük a pestlőrinci anyai nagyszülőknél nevelkedett, majd Zuglóban kaptak lakást. 1953-ban megjelent műfordításkötete, a Szablyák és citerák, s Zelk Zoltán meghívta a Kisdobos című gyereklaphoz melynek 1953 augusztusától 1957 februárjáig a szerkesztője, majd főszerkesztője. 1957 elején megszűnt irodalmi állása, és évekig műfordításból élt. 1959-től haláláig az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa 1949-től 1952-ig írói ösztöndíjjal.

Csaknem évente megjelenő kötetein nyomon követhető szemléletének és hangjának elkomorulása, képeinek egyre erőteljesebb és bonyolultabb szimbolikája. Az 1956-os forradalom leverése mélyen megrendítette, rossz közérzete nehezen oldódott fel. 1957-ben megvált a Kisdobostól, 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd haláláig főmunkatársa volt. 1965-ben hosszas hallgatás után új kötete jelent meg, a Himnusz minden időben. 1966-ban költői és műfordítói munkásságáért Kossuth-díjjal tüntették ki.

Az ezt követő időszakban egyre nőtt népszerűsége, versei, műfordításai több kötetben is megjelentek: Darázskirály, Babérfák, Arccal a tengernek, Versben bujdosó. Költeményeit Berek Kati és más művészek előadásában hanglemezen is kiadták, a délszláv népköltészet magyarországi elterjesztéséért több külföldi elismerést is kapott. 1975-ben, ötvenedik születésnapján a magyar irodalmi élet nagy tisztelettel és szeretettel köszöntötte, a Fészek Klubban rendezett költői estjén Csoóri Sándor mondott köszöntőt. 1977-ben sajtó alá rendezte a Jönnek a harangok értem című verseskötetét, de megjelenését már nem érhette meg. 1978. január 30-án budapesti otthonában szívrohamot kapott és meghalt. A Farkasréti temetőben temették el.

 

Aki csak ismerte, annak a kedvesen mosolygó, ravaszkás tekintetű, megfontolt szavakkal szellemesen okos, gyakran szójátékos Nagylaci maradt az emlékezetében. Aki csak olvasta, annak képekben gazdag, népmesevilággal és képorgiás szürrealizmussal egyszerre közeli rokon, dallamosan hullámzó költészete marad mindörökké irodalmi kincstárában, és úgy érzi, aligha volt még költőnk, aki szorongató, komor gondolatokat olyan fénypompás, képekben gazdag derűvel tudott volna közölni, mint ő. Ámbár az elmúlt évtizedek egyik legjelentékenyebb költője volt, sohase múlt el belőle az a festő- és grafikusművész, aminek indult. És korai halála után hagyatékában festett és rajzolt képek tárlatra való tömege maradt. Még csak nem is mutogatta ezeket: képlátomásait magának vetette papírra, néha még vászonra is, mert akkor sem tudott nem-képzőművész lenni, amikor ő maga is és a hamar méltányló olvasóközönség is, sőt a kritika is úgy vélte, hogy új költészetünk egyik legsajátosabb hangú és egyik legjelentékenyebb írásművésze

 

 

Díjak, elismerések

József Attila-díj  (1950, 1953, 1955)

Kossuth-díj (1966)

 Botev-díj (1976)

Sztrugai Nemzetközi Költőfesztivál aranykoszorúját (1968)

  A  Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja

 

 

KI VISZI ÁT A SZERELMET

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket
ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

 

 

     

 

 

Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

 

 

Csönd van

Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja,
fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred.
Fölötte tépett rucapihe tétova repked
s piheg, ha ráakad egy bóbitára.

Távol a bazalt-hegy is süket-néma,
minthacsak mára hűlt volna le benne a láva,
s letagadná, hogy kövein a bort danolászva
itta a jó katona, víg poéta.

Ráfeszült hidegen a csönd a tájra,
hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva.
Vadmadár éles riogása fölveri néha,
szárnyával megpofozza, de hiába.

Baktat a tehervonat, tűz a csokra,
mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek,
s nézd: amik pengve, sisteregve ízekre törnek,
tüntével fölépülnek még nagyobbra.

Szoborrá alkot ez a téli szemle,
menj haza gyorsan, hivogatnak otthoni fények.
Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked,
tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme.

Gyönyörködj s dalaid is megerednek,
álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből,
lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl:
álma a hóbarekedt szekereknek.

 

 

Este van, csirreg a fogoly

Este van, csirreg a fogoly,
trónusom: kihült hangyaboly,
a báb és dajka szendereg,
elbujt a pezsegő sereg.
Este van, ősz van, szívemen
fölvirradnak a vak sebek.

Itt kuporodok ormótlan,
huszévesen is rongyosan,
aládúcolom államat,
fogam között a káromlás
ne kapjon hangos szárnyakat.

Valaki viszi vígságom,
bajoktól vagyok búskomor,
láncoltattam az ég alá,
a világ mérges hangyaboly,
percei rajtam nyüzsögnek -
Este van, csirreg a fogoly.