Pécsett született, 1916. november 21-én, s 1995. szeptember 13-án, súlyos betegség után, ugyanott hunyt el. Szülővárosát egyhuzamban fél évnél hosszabb időre soha nem hagyta el.

Édesapja Csorba György MÁV betűíró, édesanyja Borsódi Mária. Nagy családban élt: kilenc testvér közül ő volt a nyolcadik. A szegénység az 1950-es évek végéig meghatározó élmény volt életében.

Iskoláit Pécsett végezte: 1935-ben a jezsuita Pius Gimnáziumban érettségizett, 1939-ben államtudományi diplomát és doktorátust szerzett a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Jogi Karán. Középiskolai és egyetemi évei alatt gyenge tanulókat instruált, pénzért diplomadolgozatokat írt, ezzel tartotta el magát, sokszor még népes családja anyagi gondjain is segített.

Költészete a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaival egyidőben indult: 1933–1934-ben jelentek meg első versei A Mi Utunk és a Regnum című diáklapokban, 1935-ben közölték versét először kötetben, a Százhúrú hegedű című antológiában. 1938-ban saját kiadásában jelent meg első verseskötete a Mozdulatlanság, 1940-ben pedig első fordításkötete, Helinant de Froidmont ófranciából fordított műve, A halál versei. 16 verseskötete, 8 válogatott kötete, 1978-ban pedig Összegyűjtött versek című kötete jelent meg. A Hátrahagyott versek-et, melynek szerkesztője Bertók László volt, 2000-ben adták ki örökösei.

Lírájának jellemző területei a lélek, az élet és a halál, a család és a kert. Írt „közéleti” verseket is, de lírájában a politikai kérdésekkel nem foglalkozott. Sajátos hangú, egyéni utat járó költő. Monográfusa, Tüskés Tibor, írta róla: „Idegenkedik mindentől, ami lazaság, érzel-gősség, hígság, de éppígy elfordul a puszta intellektus hűvös, éles vonalú, hideg fényű ragyo-gásától. Mély és hiteles érzelmi alap és az értelem fel-feltörő kontrollja: ez a kettősség adja költészetének sajátos ízét, egyéni karakterét, nyugtalanító feszültségét.” Egyik legjobb barátja, pályatársa, Weöres Sándor, így összegez 1978-ban: „Csorba Győzőben láttam a feltétlenül valódi költőt, a hazugság-mentes abszolút lírikust… Pécsi családi körében, társas magányában az örökkévalóságnak dolgozik.”

Munkásságának jelentős része fordítói tevékenysége: nagyszámú latin, német, olasz, francia és orosz mellett ismertek görög, lengyel, norvég és finn versfordításai is. Többször járt külföldi tanulmányúton, először Olaszországban, 1947-1948-ban, ahol 5 hónapig a Római Magyar Akadémia lakója volt. Goethe Faustja 2. részének magyarra ültetése (1959) után Janus Pannonius egyik legelismertebb fordítója lett. Janus-fordításait önálló kötetben is megjelentette – Pajzán epigrammák (1986) –, s maga is szerkesztett Janus kötetet (Janus Pannonius válogatott munkái, 1982). Kettőshangzat (1976) című, válogatott versfordításait tartalmazó kötetében 61 költő műveiből olvashatunk magyarul: Goethe és Janus Pannonius mellett legtöbbet Dante, Petrarca, és Rilke műveiből. Három drámafordítását önálló kötetben is kiadta a pécsi Pro Pannonia Kiadó (Drámafordítások, 1998.).

Irodalomszervezői munkája rendkívül szerteágazó: a pécsi irodalmi élet egyik fő alakítója volt, minden pécsi irodalmi folyóirat szerkesztésében jelentős szerepet vállalt, fiatal írókat, költőket segített tanácsaival, szigorú kritikáival. Szervező-szerkesztő tevékenysége 1940-ben indult, amikor felvették a pécsi Janus Pannonius Társaságba. 1941-ben a Sorsunk című folyó-irat szerkesztőségi tagja lett. 1945-ben szerkesztésében megjelent Pécsett az Ív című folyóirat egyetlen száma. 1946-1948-ig, a folyóirat megszűnéséig, a Sorsunk társszerkesztője. 1948-tól a Magyar Írók Szövetségének tagja. 1949-ben részt vett az „első” Dunántúl című lap szerkesztésében. 1949-től a Magyar PEN Club tagja. 1952–1956-ig a „második” Dunántúl című lap szerkesztésében is feladatot vállalt. 1959-től a Jelenkor szerkesztőségében dolgozott, ahonnan 1965-ben, saját elhatározásából, távozott. 1976-tól a Magyar Írók Szövetsége választmányának tagja. 1977-től visszatért a Jelenkor szerkesztőbizottságába, s amíg munkaképes volt, már nem hagyta el azt. Bibliográfusa, Bertók László, szerint: „Csorba Győző művészetével, írói műhelyével, emberi tartásával fél évszázada fémjelzi a pécsi irodalmat és kultúrát…”

Költői, műfordítói és irodalomszervezői tevékenységéért díjai

Baumgarten-díj (1947)

Szocialista Kultúráért (1954)

József Attila-díj (1957, 1972)

Kiváló Népművelő (1961)

Felszabadulási Emlékérem (1970)

"25 éves a magyar könyvtárügy" Emlékérem (1974)

Jannus Pannonius Művészeti Érem (1975)

A Munka Érdemrend arany fokozata (1976)

Pécs Város Művészeti Díja (1977)

A Művészeti Alap Nagydíja (1981)

Kodály Zoltán-emlékérem (1984)

Kossuth-díj (1985)

Baranyáért Emlékérem (1986)

Pro Urbe Pécs (1986)

Áprily-díj (1987)

Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje (1991)

Pro Civitate (1991)

A HALÓDÓ NYÁR KRÓNIKÁJA

Fölmagzott petrezselyem-zöldje: a halódó
nyár krónikája illusztrációkkal
Fölösleges fáradni más bizonyítékokért
ez mindenre elég
mert minden benne van:
a kérges szárakban az eltökéltség
a mag-ernyőkben a bizalom
a fáradt levelekben a megértés
a kérges szárakban a kimerültség
a mag-ernyőkben az üresség
a fáradt levelekben a halál
fölösleges fáradni másért
Meg hát a szél is ahogy áterőlködik
az egymásba rogyott növényzeten
segít a szél is: kifordítja a
rejtőzködő pusztulás-foltokat
s többet tud meg az ember mint szeretné

A KERT ŐSZE

Kibogozhatatlan a kert ősze
Van ami marad van ami örökre elmegy
van ami csak a télre van ami a földbe
ami magába ami más határba
ami cselekszik amivel csak történik egy s más
s van olyan is aki az általános
sejtelmetlenségben minderről tud is
Nehéz a kert ősze bogos és kibogozhatatlan
S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik
befutni a négy fal közé hagyni
ömöljön rá a korai sötétség fejére szemére
s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról  

A FÁK PÉLDÁJA

Az éggel most már semmire sem megyünk
s a földdel sem. Köd, köd, felhő, ború,
szorongás. Vegyük példának a fákat,
ők tudják, mit kell tenni ilyenkor.

A napot, az ég kékjét, a világ zöldjét
egyéb meleg, szín nem pótolja. A fákat
vegyük példának, ők másutt keresik
a vigasztalást és a menedéket.

Ők másutt keresik, magukban keresik:
derűt, meleget magukban keresnek;
a napot, az ég kékjét, a világ zöldjét
ők magukban teremtik meg maguknak.

Nyugodtan tűrik a vak éjszakákat,
a külső háborút. Kérgük bástyái közt
szüntelen zene szól, a teljesség zenéje,
az egyensúly zenéje és a rendé.

S ha majd ismét a helyére kerül
a kék, a zöld, a nap, a világi bőség:
mohóság nélkül fordulnak kifelé,
és úgy fogadják ezt is, mint a törvényt.  

UNOKA

Én is kíváncsian lesem
hogy formálódom csöndesen

Ki nemrég nem is létezett
már ellenem hadat vezet

Ugyan mikorra lesz hogy a
még-idegen akusztika

végül oly sok mindent saját
hullámhosszára hangol át

Megmoccant-e már valahol
bennem a későbbi motor

hogy mint lányaim azelőtt
majd egyszer ezt a csecsemőt

ezt is oly szédült-szertelen
imádjam szinte térdemen

sőt mert azoknál is tovább
őrzi itt-járásom nyomát

érezzek iránta nagyobb
hálát még több alázatot

s úgy nézzem mint kiből soha
nem távozik el a csoda

hisz mire rászürkül a fény
már örökre vak leszek én

Neked

Ez már nem szerelem többé,
nem két ember kötése,
keringő tánca egymás ellen,
kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje.
S változó viszonylat: Tőle vagy feléje.

Magány és párosság
itt üres szavak csak,
itt már az érzékek csak befele hatnak,
egymást ha kívánjuk látni: elégséges
állítani tükröt a magunk szeméhez.

Aki Rád néz, rajtad engem is fölismer,
s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
s a fő-fő lázadó maga ellen lázad.

Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
mindenképp a saját bajait tetézi.

Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. -
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog -
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.